Kiss Józsefnek

Öreg poétám, te kis szürke ember,

Az októberi bús alkonyaton,

Amint itt gubbasztunk égő szemekkel,

Életed titkán csügg gondolatom.

Ó mennyi dallamtól zsongott a lelked,

Hogy szórta szíved fényét, melegét.

Örök tavasznak illata belengett,

Örök hír szárnya csattogott feléd.

Pogány mámortól hányszor ittasultál,

E kurta élet hány tapsot adott

És mennyi gyászt, kudarcot és lemondást,

Meddő borongást, tenger bánatot.

Mégis szívedben bizton élt a sejtés,

Hogy a te dalod nem halkul soha.

Hogy benne fog ujjongani, zokogni

A jövendőség gyásza, mámora.

Fejedre hinté közöny és gyűlölség

S a szálló idő az örök telet,

Ó de szívedben százszor színesebben

Bontja rügyét a tündér kikelet!