KIT MEGCSAPOTT...

Kit megcsapott már ama nagy

Szellemvihar, az őserő:

A földnek immár halva az,

Érdekfonált nem szőhet ő.

Ne bízzatok semmit se rá,

Mert nem való már semmire!

Ki ama nagy fényt láthatá,

Ah, nem való már ő ide!

Útját szegi minden göröngy,

A vad üzemzaj bántja őt,

Előtte gúnyos képet ölt

Az emberélet és a föld.

Az emberarc rémkép neki,

Sötét világ sötét jegye,

Szabad, nagy lelkét égeti

A szolgaságnak bélyege,

Az örök árnyat látja ő

Borongani az arcokon;

Keblére kit vonhatna hőn,

Nincs egy barát, nincs egy rokon.

Kerülnötök jó messzire

Az örök álmot álmodót;

S ha hozzátok hatol hire,

Keressétek, mi rajta folt!

Végetlen-végekig minek

Vele merészen szállnotok?

Az út rideg, a táj hideg,

Vészszárnya merre elrobog.

Irdatlan óriás csupán,

Esetlen nagyság, semmi más:

Hogy létre hozta őt, csupán

A vak Természet volt hibás!

Merész szemével mit kutat

A csillagok fénymezsgyején?

A szent “arany középutat”

Megvetve merre, hova mén?

Ne bízzatok semmit se rá,

Hisz nem való ő semmire!

Ki ama nagy fényt láthatá,

Ah, nem való már ő ide!

Az örök Szépséget magát

Saját szemével látta ő:

S annak, ki egyszer égbe járt,

A földi lét nem tűrhető.