Klári néni

Én nem tudom - sóhajt Klári néni, -

Mire venni, mi dologra vélni,

Hogy most mindent megváltozva látok:

Magamat és az egész világot.

Ha az ajtón csinos urfi jön bé:

Nem szökik a vér arczomba többé,

És ha csókrul olvasok regényben:

Nem kezd mindjárt csiklandozni vérem.

Hogy változik, hogy fordul az élet!

Megváltozott bennem is a lélek,

Hangos vígság csak terhemre válik

S szivem csendre, nem bálokra vágyik.

Jobban illik a konyhába’ lennem,

Mint forognom fényes bálteremben.

Úgy se nékem hegedűlnek ottan,

Mint régente, fiatal koromban.

Nem is tudom, én változtam-é meg,

Vagy a nap lett hidegebb, sötétebb?

Csak azt tudom, érzem, hogy a rózsa

Nem nekem nyit - húsz esztendő óta.

Az udvarlók hízelgő beszéde

Rég elhangzott; - vége, vége, vége!

Férfit látva, nem tüzel az arczom,

S éjjel mást nem művelek, csak - alszom.