KŐASSZONY

Lenn fecsketábor nyugtalankodék,

Majd leszakadt a nagy, terhes ború;

Villám tüzében megdördült az ég...

- S kitört a szörnyü égiháború!

Lipóc várából a várúr fiát,

- Ki a bércekből tére meg, -

A völgyi falvacskában érte el

A zúgó-szárnyu fergeteg.

S hogy elvárná benn a pogány időt,

Meghuzta egy kis lak kilincsét;

Idős jobbágy-embert talála ott,

S mellette lányát, drága kincsét.

Az ősz olyan beszédes;

A lányka oly szemérmes!

A pad zsurolt, fehér az ágy;

Kevés jószág, de semmi vágy...

S az urfi szívesen maradt

Az egyszerű födél alatt.

Tejet tévén föl a leányka:

Pár kínáló szót rebegett!

S az urfi édesnek találta

A szót, mint a tejet...

A vész elmult, - az áldozó nap

Aranysugárt lövelle szét;

S az urfi bájosnak találta

A napot, s a lány súgárzó szemét...

Melyet a szép leány rakott,

A tűz fellángolt nyájasan.

S az urfi érzé, hogy szive,

Mint a tűz, lángolásba’ van...

Majd megszoritván a lány kis kezét,

Vállára vette kürtjét, fegyverét,

S ifjú szivének tarka álmival,

Merengve járt a késő éjszakán;

S midőn ágyára dőlt, a vártorony

Idős kupján piroslott a korány.

Hónapjai a rövid évnek

Gyorsan futának, mint jövének.

Karos székében ült a vár ura,

Magas várának erkelyén,

És gondolá: ez mind enyém!

Tekintvén a föld messze tájira.

Mellette állt az ifju sarjadék,

- Sugár hajtás a vén csernek tövében -

És gondolá: mit ér a dús határ?

Koldus vagyok, ha nincs a lányka vélem!

Ki titkon boldogít; miért, miért

Nem adhatom mindezt szerelmeért...?

S merengő lelke, titkos vággyal,

A csendes falvi lakhoz szárnyal.

‘Fiam, mi sürget annyira?

Talán vár szorgos munka rád?

Hogy oly gyakran látogatod

Alant a jobbágyok lakát...?’

»A jó rend és... a nép ügyébe’ van,

Hogy megfordúlok ott...!« - ‘Édes fiam!

Mindarra van szem, mely néz; - ne feledd,

Hogy neked itt, a várban van helyed!

A pórnak tiszte: szorgos munka és

Vak hódolat,

Melyet hiven, csak olykor látható

Urának ad.

De hagyjuk ezt a fontosabb miatt;

Fiú! nézd meg gyér s ősz hajszálimat!

Az őszi fának elhull levele,

S kidől gyakran a vén törzsök vele!

Ha ringaték mosolygó unokát,

Kor-, s fáradságtól ingó térdemen:

Meghajtom azt ama hatalmas úr,

A mord halál előtt, nagy szívesen;

Menyasszonyt néztem hát részedre ki,

Kezet hogy nyujts az oltárnál neki!’

Elhalványult az ifju mint az árny,

Szó helyt, sohaj szakadt föl ajkain;

Míg a fellázadt természet szava

Végigdördűlt a bércek ormain.

Vihartól védő ákácfáinál,

A jobbágy szalmás házikója áll;

Az est szelében ingó galy felett,

Pár őszi lomb sápadtan reszketett.

Alatta halvány, szótalan leányka

Borult az urfi keblére s nyakába...

Ez vérző szívvel kínosan

Mondá el apjának határzatát;

Amaz kétségbeesve, görcsösen

Ölelte át a szép ifjú nyakát.

És vallomása szívzuzó vala:

Keble alatt uj élet dobogott...

Anyává lőn a lángnak általa,

Mely túlözönlő hévvel lobogott.

Szegény, szegény leány!

Vihart hozott neked szerelmet!

S im a vihar letört...

Eldúlván a szűz rózsakelyhet!

Mi van több: kéj-e avvagy gyötrelem,

Csodás világodban, vak szerelem?!

Napok mulának, s hajthatlan maradt

A vár uránál az érc-akarat.

Ott állt az ifju, s új arája

Szerelmesen tekinte rája,

Mert szép ifjú volt a most bús vitéz,

Pillantása hő, szava mint a méz;

Tartása harcias, de nem kemény,

Szemében lángolt hóditási fény.

A kopját vetni emberül tudá,

Villám lőn a kard, ha megforgatá;

S ha tolla járt a zengő tamburán:

A sziv dobogni kezde szép dalán.

S mindez mit ér most...? szíve zuzva van!

Jár tántorogva, némán, nyugtalan...

Ijesztő váz a vendégek sorában,

Kik usznak a kehely s tánc mámorában.

Fényben pazar, boldogságban szegény

Nászünnep áll Lipóc várába’ fenn.

Kinszenvedésben dús, hitben szegény

Nő nyög, sohajt a pórviskóba’ lenn.

Szeméből forró köny ömöl,

Keresztvíz a forró könynek hullása:

Fürösztvén kisded gyermeket,

Ki bár a kínos életet ne lássa!

Rögtön megálltak könnyei...

S kit reszketeg karjára vőn:

Nézé a halvány csecsemőt,

Sokáig, némán és merőn.

S e csendből, melyben szörnyü harc vala, -

Most megrázkódva felriadt,

A bérci várnak termiből

Lezúgó nászi zaj miatt.

Beteg, lelkét ezer

Káprázó képek ostromlák körül:

Zavart emlékezet...

Hüség... gyalázat... hit... rendetlenül.

És ágyát, melyet fájdalom vete,

Elhagyta magzatával hirtelen;

Réten, mezőkön tántorogva ment:

Fehér kisértet, sötét éjjelen.

Midőn a bérctetőre ért,

- A várnak általellenében -

A nászi nép vigalma közt,

Éjfélt ütött az óra épen.

Általbámult a zajgó vár felé...

Kis gyermekét szivére ölelé,

S a szikla párkányára lépe,

Hol mélység tátongott eléje...

Szivén kétség, arcán zavar,

Szegény nő, tán halni akar?

S készül magát a mélybe vetni,

Gyalázatot, kint eltemetni...?

Igen... még a várhoz pillantva át:

Megcsókolá utószor magzatát,

S beállt a vég, a szörnyü pillanat,

Bukásra ingadoztak lábai...

De míg elmulnék egy rövidke perc:

Kővé meredtek minden tagjai.

S a barna sziklacsúcs felett,

Hideg szobor emelkedett.

A vígadó várból pedig

Az éj felén,

Örökre eltűnt a fiú,

A vőlegény.

Hová lőn a fény, és a vígalom?

Lipócvár puszta, század-dulta rom;

Ki a falak felett parancsola:

Nevével, mint az árnyék elhala;

De a kőasszony áll a bérc felett,

Fogván ölében a kis gyermeket.