Kóbor diák naplójából

Eső korbácsol, szélvihar sivit –

Hurrá, gyerünk sétálni egy kicsit!

Kalapomra vág – átkozott dolog! –

Garabonciás-köpenyem lobog.

Nem könny csorog az arcomon, de bátor

augusztusvégi éjszakai zápor.

Minden elmúlt dac a szívembe gyűl:

Hej, szép így futni verten, egyedül,

Könnytelen lázzal, mint egy régi szittya

s tudni, hogy kezem senkise szorítja.

Hajrá, a házak tűnve elszaladnak –

– s ni, – be ismerős ez a kicsi ablak!

Emlékmeresztő sikátorközön

a muskátlihoz már semmi közöm,

mert futni kell s csak egyedül szabad. –

Ottfenn recsegő villámfény hasad:

amerre futva végighaladok,

kitérnek éjji gyanus alakok

és szélvész szárnyon a szó bugva jár:

Kóbor diák, csuhaj! – viharmadár!...

És egyszer mégis meg kell állni.

Reszketve elhagy az erőm

s egy rideg lámpa oszlopához

neki kell dőlni lihegőn.

És egyszer éjbe-ájult lelkem

mégiscsak átokkal fizet

és jó lenne egy meleg kis zug,

hol lerázhatnám a vizet,

ahol sírni, sírni lehetne

és esti imát mondanánk

s szemembe békét hunyorgatna

vidám forró kemenceláng.

Felednék ázott temetőket,

rémsuhantató sírokat – –

Egy puha kezet éreznék csak,

mely nővérkésen símogat.

És fölengedve susoghatnám:

Madonna, testvér, kedvesem! –

és angyaltlátó kisgyerekként

elszenderülnék csendesen...

Hajrá, hajnal jön s újra éj!

Hajrá, rohanni kell tova!

Ne remélj, pajtás

kóbor diák:

Minden kapun retesz komorlik

s az eső nem áll meg soha!