Kóbor énekek

Kóborlok a földön és szeretek.

Falvakat hagytam el, szalonnát

ettem ebédre ócska tarisznyából,

csobogó vízek partján éjszakáztam.

Itt még tart az erdő, nagy koronája

már pettyes a sárga és vörös

levelektől, nyulak iramodnak át

bokortól bokorig. Itt még tart

az erdő, áhitat van és lombillattal

kevert esőszag. Rozsdás, megkopott

bádog-Krisztus előtt gondolok

sok régi költőre, akiket már

senki sem olvas, senki sem ismer.

Arrább kicsi ház, piros a födele,

ember lakik benne, talán az erdész,

bizonyára asszonya, gyermeke is van.

Udvarán visít a gépfűrész

s mint nagy vadállat, bőgve ropogtatja

a halott bükkök száraz csontjait.

Mint lehetne megmagyarázni,

hogy hiszek? Csak megáradón tudom

kicsordítani magamból a

misztérium szelíd borzongását,

a feltámadás tavaszi mámorát,

az egyetlen útra sugárzó fényt.

Ez annyit jelent, hogy előttem jár

a tűzoszlop a pusztán, ez annyit

jelent, hogy erős vagyok és

nem fogok meghalni soha.

Ez annyit jelent, hogy dalolva

bőjtölök és úgy szeretek mindenkit,

mint az Isten, s kosárral hordom

a szíveket áldott két vállamon

az örök Mosolygás lábai elé.

Testvérek, nem kárhozik el senki!

Ezt az országot hiába keresitek

a ti világotok alatt, vagy felett,

mellette, vagy akár benne is.

Magam is véletlenül jutottam ide,

kószálás közben, aranykürtök búgása,

öles lángok zúgása között.

Nem tudom leírni, elmondani

milyen: e fehérség mellett

sárga a ti havatok, a kéknek

mély tűze van, mellette szürke

legszebb májusi egetek is.

A jóságról, békéről nemcsak

beszélni lehet, meg lehet őket

fogni, símogatni, a tengernek

nincs neve, semminek sincs

neve, mindennek könnyűség

a lelke, a lábam, a kezem

könnyű, egyszerű a szívem.

Ébren alszom, aranyos láng a

hajam: lobog, lobog...

Néha látlak téged is, másokat is,

de ti nem láttok engem,

hangomat nem halljátok,

csókoló számat nem érzitek.

Eltűntök mély, fekete szakadékok

alján. S én csodálkozó, homályos

szemmel ülök le az ásító

mélység partjain és

hosszú-hosszú selyemcérnán

utánatok lengetem a csillagokat.

Áldott legyen a Szahara homokján lépkedő,

gondolataiba merült, bölcs muzulmán.

Áldott legyen mindenki, aki lassan jár

és nem jajgat: jaj, sietnem kell, jaj, tanulnom

és gyűjtenem és rohannom és építenem kell,

mert rohan az idő, elfogy az élet!

Áldjon meg az Isten mindenkit, aki ráér.

Ők lopják szívünkbe a mosolyt és a nyugalmat,

ők bontják ki felettünk, mint hűvös sátrat,

a határtalan idő nyújtózkodó, derüs tudatát.