Kóbor énekes

A nagy falak közt senki sem figyel rám.

Ajkamon furcsán megtörik az ének

és szárnyszegetten, zordan egyedül

vágok neki a rengeteg világnak,

a csöndesnek, a búsnak, feketének. –

És csodálkozva, neszelve riad fel

ezer remete, öreg tölgyfa-szent

és mohos szakállukat megsimítva

kérdezem tőluk: – Nem láttátok Őt,

akit keresek, vajjon merre ment.

Akit keresek, akit szeretek,

kinek földig ér dús, tömött haja –

s aki vár rám, hogy ölébe simuljak

s fülébe öntsem minden muzsikámat!

Jaj, megtalálom-e Őt valaha?

Némán, szomorún inognak a fák

mint őrzői száz titok-ravatalnak –

csak kóborlok a rengeteg ölén

és siratom, hogy fojtott dalaim

lassan egyenként önmagukba halnak.