Köd előttem, köd utánam

Akkor sötét volt minden ablak

és hallgatott a hegedű.

Azon a télen nem mulattak,

a lég fagyos volt, keserű,

maró, fagyos és keserű.

Isten-kivánó vágy üzött,

szemembe füst és köd csapott,

s alig szórták a csillagok

vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam

a rémriasztó éjszakán.

Nyomomban a köd-tarka árnyban

riadva koppant a magány,

decemberi, hideg magány.

Bámultak a bezárt kapuk,

az ablakon lidérc gyanánt

cikázott a kék csájaláng

és kialudt.

A szél ijesztve vihorászott,

fütyültek a víg jégmanók,

köd-lányok jártak fürge táncot,

csupán az égbolt hallgatott.

Sötéten, árván hallgatott.

Lenn vártak éhes emberek,

mikor jön el az új csoda,

s a fagytól az út vándora

megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten,

egy csúf kis fát tüzött elém,

szakálla lógott kúsza tincsben,

s eléje hemperedtem én,

eléje gémberedtem én.

Kék ajkam bús imára nyílt,

és surranó árnyak között

imádtam az örök ködöt

s a sírt, a sírt.

Én felzokogtam, felnevettem,

kitárult a ködös titok:

ott voltak a fán kusza rendben

az elkopott arany diók,

a bús, üres ezüst diók,

szines gyertyák tüzes bele,

rút sárga lánc, kigyófarok,

mind oly kopott, olyan balog.

És fekete.

Piros papír-ördög vigyorgott,

didergett a gallyon a dér,

s hörögve sírtam összeomlott,

halványuló fény-álmamér,

elsápadó fény-álmamér.

Hiába kérdtem istenem,

miért az átkozó kacaj,

szivem hűlt vér volt, csupa jaj

és förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét,

s röhögve mondta: este lett,

örökre este - s szörnyü emlék -

meghaltak mind az istenek,

a fénykoszorús istenek.

Fáztam. Azt hittem, álmodom.

És eltemettem önmagam

egy fekete, csillagtalan

karácsonyon...