KÖDBŐL, CSÖNDBŐL

Nem várom már az életet.

Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,

Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.

Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.

Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.

Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.

Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,

De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan

S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt

A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,

Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,

A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.

Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,

Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,

Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,

Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít,

Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!

Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet

S legelőször is engemet.