KÖLCSEY

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,

Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;

Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem

Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.

Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,

Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,

S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét

Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,

Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor

Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond,

Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.

Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,

S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,

Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant

S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,

S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,

Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor...