KOLOKÁN.

Szép volt a kolokán terebély rózsája,

A nádas vidéke büszke volt reája;

Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:

A hideg habok is hevültek alatta.

Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje

A víz tükrén által egymásba szerete:

A szárcsa lett köztök a szerelmi posta,

Az üzeneteket titkon vitte, hozta.

Azok közt, kik hozzá szépet tenni jártak,

Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:

‘Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot...

Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.’

Aki a vizeknek mélységeit járja,

Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa;

Szólt megelőzőleg: »legyen kivánságod,

Ami tőlem telik, teljesülve látod!

Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,

S én egy nagy titokba avatlak be téged...!«

S elmondja a madár a szép kolokánnak,

A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.

...»Akkor lassan feljő a habok királya

S a tündérasszony már a víz felett várja;

Felébredvén pedig a nádas tündére,

Akad szép nejének csak a hült helyére...«

Szép kolokán-virág, a felelet helyett

Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, -

És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:

‘No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!

Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,

A férjének talán meg kéne mondanom...

Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,

De... szép mulatság lesz... igy hát még se szólok!’

Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.

A szép tündérasszony örökre odavan!

Fájdalma iszonyú a nádas urának,

Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.

Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,

És mulatságosnak tartá az esetet;

Mivel most járt el a kolokán nyelve,

S a dologgal a tó, a rét el volt telve.

S mit a nádas ura tarta mély titokban,

- Hogy szivét gúny, szégyen ne vérezze jobban, -

A rut csacska virág mindazt elbeszéli:

Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.

Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,

Hogy széltiben tudja titkát a tó népe;

És nem birt nyomára jönni, hogy ki által

Mulatja magát a közhir fájdalmával?

De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata

Vizi liliommá midőn változtatta:

Melyek a csalásban részt vettek egyképen:

Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.

Amannak, ki volt a bűnösök postája,

Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,

S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,

Meglakolt érte a kolokán-rózsa.

Elveszett illata, elveszett virága,

Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga;

Mint a fürész éle, olyan lett levele

S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.

Szégyenében lakik a vizek fenekén,

Csak néha bukkan fel: virítás idején;

Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig

Akképen élesűl, amikép vénhedik.