Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén

fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán

hull éji villany, nappali verőfény.

Füst és kávé között henyélek,

mivel a dolgom, végzetem csak annyi,

hogy élek.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,

mit nékem a hazugság glóriája,

a munka.

Mit a csaló próféták csácsogása,

nem alkuszom én semmiféle rúttal,

se a labdákért ordító tömeggel,

se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Tőlem locsoghat megváltó igéket

s unalmas őrültségeket az ép ész,

nem az enyém a század rongy bohóca,

se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.

Nem kell hatalmasoknak úri konca,

s a millióktól olcsó-ócska kegy.

Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,

de több az egy.

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,

nekem magasabb kincset kell megónom.

Uralkodom tűzhányó kráterén is,

még áll a trónom.

És önmagamat önmagammal

mérem.

Szavam ha hull, tömör aranyból

érem.

Mindegyiken képmásom, mint királyé,

s a peremén

a gőgös írás:

én.