Költő barátomhoz

Nem mondom, hogy barátod vagyok,

Te se mondd azt soha énnekem.

Ami a gyöngék közt esküszó,

Legyen az közöttünk sejtelem.

Ne legyen szivünknek cégére,

Mint akármi hitvány korcsmának,

Mit a szél elhord, mit pajkosok

Göröngyökkel, sárral dobálnak.

Hidd, hogy a világ rossz; de ne hidd,

Hogy ne volna párod erényben,

Meg ne állj sötétült utadon,

Mig egy csillagot látsz az éjben.

Gyönge lelkek vétkes ürügye:

A világ, az ember hibája.

Nem a föld sötét, beteg szemük

Von fekete fátyolt reája.

Kiket hűn szerettél, emberek

Hagyjanak el bár mind hűtlenül:

Hidd, hogy él egy távol, ki igaz;

S ha hited van, nem vagy egyedül.

Ha szeretsz és nem tudod, miért?

Elhihedd, hogy igazán szeretsz.

Legyen őrzött, szent ez érzelem!

Boldogságod drágagyöngye ez.

És ha - mint e fájó életű,

Kishitű csoport hireszteli -

Volna e világ valóban oly

Elvetemült, bűnökkel teli:

Mi magas, nagy volna a tudat:

Nála jobbnak lenni, jó barát!

Egyedül kilátszani a bűn

Özönéből, mint egy Ararát!

Egy az átok, egy a szenvedés,

Mely kisérend életünkön át;

És ha egy a sor, mely szétszakít,

Mint az égbolt két szép csillagát:

Legyek csillag, mely ragyog, amig

Sötétség borítja az eget,

S örömömben elhalványodom,

Ha te majd a hajnalt hirdeted!

Nem ért minket soha senki!

Amennyit mi gondolunk,

Mind kevés az, amit abból

Kifejez a mi dalunk.

Aminek örülni tud más,

Szánjuk vagy nevetjük azt;

S ami nekünk fáj, nem értik,

Dehogy értik a panaszt.

Nem ért minket soha senki.

Mind hijába dalolunk.

Barátom, mi e világon

Mindig egyedül vagyunk.

Forró vulkán a mi szívünk,

Fagyos hóhegy a fejünk,

Jaj a földnek, ha kitörnénk;

És hahogy nem, jaj nekünk!

Nem ért minket soha senki!

Amennyi a mi bajunk,

Csak úgy lehet elviselni,

Hogy magunk rá - kacagunk.

Az igaz, hogy e kacajtól

Megőrülnénk annyiszor!

De hogy így se boldoguljunk,

Átokúl azért a bor!

Nem ért minket soha senki.

Bujdosunk mi, mint a szél;

Mint az elátkozott lélek,

Mely se nem hal, se nem él.

A viharban, a felhőkben,

A felzúdult tengeren

Hallják a mi hangunkat, de

Meg nem látnak sohasem...