Költői episztola

Tudd meg öcsém, nagy boszú

Nyomja szívem mélyét.

Hát igy írsz, te rossz fiú?...

Mondsza, ezt igéréd?...

Hat hete vagy már oda,

S hirdet se hallom.

Óh, te rossz csont, secsoda

Hogyha megharagszom.

Persze, más élet van ott,

Mint itt Budapesten,

Lopod az órát, napot

Kurizálva, resten.

Semmi mentség! Ne tagadd!

Lustaság a bűnöd.

Nyakadon a sok harag,

Hát quo usque tűröd?

Nosza hát, pletykázzad el,

Mit csinál vidéktek.

Magamat is érdekel

Az a jámbor élet.

Ki most a legszebb leány?

Bogárszemü?... szőke?...

S jártok-e, mint hajdanán,

Most is az erdőbe?...

Irsz-e verset, édesem?

Disputálsz-e néha?

Van-e künn a réteken

Most is annyi béka?...

Szoktak-e még a mamák

Harisnyákat kötni?

Van-e sok fris pletykaság?

Satöbbi, satöbbi.

Fiam, én is víg vagyok,

Mint a kutya télen.

Rigmusokat faragok

Vizen és kenyéren.

Mint azelőtt, rendesen

Járok haza - reggel,

S jó szerencsém össze nem

Hoz nagy emberekkel.

S most agyő, te rossz gyerek!

Üdvözöld helyettem

Az erdőt, a kék hegyet

S mind, a mit szerettem.

Mondd a rét viráginak

És az út porának,

Hogy reám ne várjanak,

Többé sose látnak.

Egyedül is jó nekem,

Mással nem törődve,

Bukni, vagy szép csöndesen

Jutni kikötőbe.

Ha vetettem, délibáb

Volt az aratásom...

Rossz barát és rossz világ:

Az isten megáldjon!