Költők [2]

Lassan, búsan leszáll reánk a köd.

A vén világnak gyászterhes golyója

Útját a semmiben rokkanva rója:

Aludni vágyik már e lusta föld!

Mi már fáradt inakkal, lázas aggyal

Jöttünk ide, hol sorsunk árnya vár ránk,

Már letarolva a lombok s a pálmák

S lángkarddal int a szomorú arkangyal.

S e gyászodú lakói összebúnak,

Minden tüzét felfűtik ez odúnak

S melegszenek, a titkos égre nézve.

Néhány elszánt szív énekelni próbál

S ez aranyhangú, olvatag daloknál

Fölenged sorsunk nagy kőszívűsége.