Komáromi J. halálára

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket

Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.

Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh!

Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó?

Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek

Jajos párázatok ezért miért jőnek?

Miért száll írtózás ezért a szívekbe

S reszketés az egybeverődött térdekbe?

Óh, bizony nem látok semmi olyat benne,

Ami mindezeknek méltó oka lenne.

Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,

Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget.

Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a

Halál, mint a hazug festő lerajzolja.

A választást tevő szemeket őtőle

Elveszi s így formál vad csudát belőle.

Megfagylalja benne az érzékeny szívet,

Adván két kezében méreggel kent ívet.

Minden rettenetes színeket ráruház,

Ezért lesz belőle oly irtóztató váz.

Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket

A szívet borzasztó rút képzeleteket?

Hazugok a színek, amelyeket vonnak

Újjaid, a halált festvén skeletonnak.

Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,

Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza.

Sárga a félelem, mert színét elvette,

Hogy az ember magát veszélybe ejtette.

Béestek szemei a könnyhullatásba,

Melyet hullatott a legelső romlásba.

Mert ő az édenben szintén jelen vala,

Mikor Éva által az élet meghala.

Midőn elvesztette egy falat almával

Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.

Ezt látván a halál, ki annakelőtte

Nyilait csak a vad állatokra lőtte,

Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága

Miatt esett ez a lélek romlottsága.

Nemsokára dűjté a főldnek porába,

Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.

Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön

Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön.

Megköté kezeit, melyek kinyúlának

Levételére a halálos almának.

Lábaira vetett szoros bilincseket,

Amelyek tették a gyászos lépéseket.

A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,

A szívbe folyását hogy elállította.

Füleit bédugta, amelyek hallották

A parancsolatot, de meg nem tartották.

Érzékenységeit hogy így elaltatta,

A lelkét az égnek ismét visszaadta.

Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha

Az emberi nemhez nem volt oly mostoha,

Hogy a lelket a holttesttelegyetembe

Eltemette volna a gyászos verembe.

Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,

Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele?

Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak

Gondolni, hogy oka ily különös jónak?

Hiszen ha az élet örökké tartana,

Az emberi nemzet óh mely megromlana.

Az elerőtlenűlt öregek számára

Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,

Mint régen az anyát sirató Memnonnak

Múlandó életet adó vén Tithonnak.

Így lenne a világ siralom mezeje,

A lankadt öregek nyögdécselő helye.

Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,

Sok következhető veszélyek elmúlnak.

De tán kegyetlennek véled, az ifjakat

Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.

Sokaknak házához, mikor emberkorra

Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.

Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek

Halottal áldozik a mord temetőnek.

Óh nem... nagy dicsőség hamar érni véget,

Pályafutásunkba érni dicsőséget.

Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,

Mint a megvénűlés komor estvéjébe.

A betegségeknek sujtoló kínjai

Nem lehetnek itt az írtózás okai.

Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek

Adják a halálhoz úti kísérőknek)

A mértékletlenség rakja tagjainkba,

Végre így szegeznek betegágyainkba.

A vakmerő vétkek okozták, Pandora

Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.

A forró nyavalyák reszkető hagymázza

Erőtlen testünket csak azóta rázza.

Midőn már nem érnek a doktori szerek,

Ezeknek a halál gyógyító mesterek.

Útazó, így értvén a halál jóságát,

Ne útáld meg igen hasznos barátságát.

Hanem a test ellen harcolj együtt vele,

Mely a bűn súlyával ugyan megterhele.

A lelket! a lelket! tökéletesítsed,

A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.

Mert ha ilyen szépen végzed el életed,

A dicsőség által újra cserélheted.

Jövel már, útazó, hív oktatásomat

Értvén, végezetre halld származásomat.

- - - - - - - volt atyám, ki kardjával

Szolgált a hazának, valamint pennával,

- - - - - - - - szűlé a hazának,

Ki példája volt a jó édesanyának.

Magam jártas voltam mind Mars táborába,

Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.

A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,

Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.

Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér,

Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.

Ezt tudom és ezért holtom után élek,

Ha valót sugall a poétai lélek.

Most a halál által amíg lenne végem,

Jövel - - - - - - szerelmes vérségem.

- - - - - - - - - - - - - házakkal,

Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.

Jövel te is addig, míg meg nem aláz a

Halál - - - - - - - - - - - - háza.

Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai

Légyenek éltetek erős oltalmai.

Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem,

Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.