Konstancinápoly [1]

Amint a Bosporus Európát mossa,

Másfelől Ázsia partjait csapdossa,

Itt büszke habjai dicsekedve folynak

Kevély fala alatt Konstancinápolynak.

Régi szépségének pompás dűledéki

Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.

A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek,

Nevével a bennek lakó Muhamednek,

Amelyekbe sok szent bőgéseket halla

Az ezekben igen gyönyörködő Alla.

Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja

Talpig zőld selyembe fénylő muzulmánja.

S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,

Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.

Óh, eszére, óh mely sűrű felhőt vona

A szentség színével bémázolt babona!

Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,

Melyek a fellegek közé rejtettetek!

Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja

Fényével az égi holdak számát toldja.

A tágas utcákon sok veres selyembe

Őltözött törökök találkoznak szembe,

Kevélyen ugratják az arabs paripát,

Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.

Súgározik lován gazdag brilliántja,

Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.

Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola

Minden szépségeket tőlünk elpakola.

Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,

Ha bémegyünk ama firhangos hárembe.

Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,

Amelyben csirippol a szultánnak titka,

Oly templomsekrestye, melyben a szultánnak

Erőt, egészséget sok százan kivánnak,

És ha érkezése hallatik Szelimnek,

Sokszáz előkontyú turbékol egy hímnek.

Mikor exerpálni akar unalmába,

Bémegyen e dáma-bibliothékába,

Hol sok ázsiai pergamen membránák

Író pennájának megnyílni kivánnak.

De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak

Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak,

A szemfűl heréltek utánunk zúdúlnak,

Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit Stámbulnak.