Kónyinak [2]

Már a tél érkezik scythák mezejéről,

Fonnyadt rétünkre száll havas fellegéről;

Ez űz el engem is tündérek kertyéről,

Hol arany gyümölcs függ fáknak vesszejéről.

Visszahoz Budának tudós bércekére,

Hogy itt őseinknek dőlvén tetemére,

Könyves szemmel nézzek mindegyik szivére,

Áldozatot tévén Muzsák tüzhellyére!-

Mint midőn a tavasz mosolygó képével

Érkezik, s mezőnket festi vig szinével,

Elhagyja pacsirta fészkét, s kis mejjével

Röpdöz, a szép tavaszt áldván énekével-

De mihelyt éjszaka hallja komor szelét,

Megszün már pihegni, s végezvén énekét,

Ott haggya Ceresnek kalászos telekét,

S borzasztván tollait, lakja meleg fészkét:

Igy vagyok én is most Muzsáim ölében,

Hogy gyakran barátim szökdösök szivében;

Ezekkel mulatok, ezek szép versében

Ébresztem lelkemet gyakran keservében!

Ó te szent barátság! emberi nemünkre

Hogy folysz, mint balzsamom, sebesült szivünkre

Csak te nyujtsz ireket letapodt ügyünkre,

Midőn nem jön senki már segéltségünkre!