Kónyinak [4]

Hibáson itéltél barátod szivéről,

Hogy nem emlékezik Eszék vidékéről

Hol a halandóság ezer gyötrelméről

Hallom panaszidat Muzsáid öléről.

Gyakran, midőn az éj fekete szárnyával

Bélepi egünket, s könyvez harmattyával,

Nyögve beszélgetek szivem fájdalmával,

Ó! akkor mulatok Kónyim árnyékával.

Hallom a zuhogó Dráva folyásait,

Hogy dönti Dunában zöldellő habjait,

Melly csendesen mosván alacson partyait,

Euxin tengerben önti hét ágait.

Ott, ott látom Zrinit Bellona karjában,

Melly nagy szivvel ütött Sulimán sáncában;

Ó! hány magyar fekszik most ottan hamvában,

Kinek már nevét sem tudgyák hazájában!

Elmultak! s nemesen kiontott vérekkel

Jegyezték a hellyet bajnoki szivekkel,

Mellyen most gerlicék a fárodt szelekkel

Röpdöznek, s sirattyák őket nyögésekkel!

Kifolyó véreknek párázó gőzéből

Kis felleg támadott hiv melegségéből,

Mellyet Zefir kapván Eszék térségéből,

Mostan Hiblán rózsa nő nedvességéből.

Ez barátom zsoldja a nemes lelkeknek;

Önnön a természet örül erkölcsöknek,

Melly, hogy megjegyezze helyét nagy sziveknek,

Borostyán árnyékot készitt tetemeknek.