Könyörgés a’ Királyért.

Óh ! Fejedelmünknek sugarold szívébe, kegyelmes

Isten; itéletidet.

Tanítsd igazságodra jó Fiát;

hű Nemzetünknek nagy reménnyét;

hogy népednek ügyét bölcsen meg tudgya itélni,

‘s a’ gonosztúl letiportt

szegénynek elsikkasztott jussait

kezébe visszaszolgáltassa.

A’ hegyekenn a’ kül bátorság, halmos ölében

a’ kies öltözetű

mezőnek a’ zomok bővelkedés

az eggy igazságnak hüvítő

ernye alatt verekedhetnek felséges erőre;

és ha szegénnyeinek

megoltalmazza szűk vagyonnyait,

az árvaságnak, özvegyeknek

gyors segedelmet nyújt, ‘s ha erőszakit öszvetiporja

a’ gonoszúl dühödő

nyomorgatónak; akkor, Istenem!

még nap világít kék egünkönn,

még halavány holdfény mértékli homályit az éjnek,

a’ Te dücső nevedet

a’ nemzetek szünetlen tisztelik.

Kegyelmed által bölcs Királyunk,

hogyha könyörgésünk nem lessz foganatlan előtted,

olly kegyesen leterűl

népére, mint a’ szinte megkaszáltt

mezőre a’ termékeny esső,

a’ repedő földnek kebelébe az éjjeli harmat.

Gondviselése alatt

a’ jámbor emberek virágzanak,

virít a’ békesség örökké.

A’ vizekenn, ‘s a’ szárazokonn urasága hasonlít

a’ kegyesen siető

folyónak üdvöz áradásihoz.

A’ pusztaságnak vad lakói

meghajtyák fejeket hírére; az ellene támadtt

nemzetek érdemeit

látván, borúlva kérlelik. Magok

a’ messze országló Királyok

duzs adományokkal keresik megnyerni kegyelmét,

‘s tisztelik és szeretik

mint attyokat. Nincs nemzet, melly irígy

szívvel ne nézze népeit, melly

tagja dücső birodalmainak ne ohajtana lenni:

mert segedelmivel

megmenti a’ szegényt, ki felkiált

szívéhez, a’ halavány nyomorgót,

a’ ki sehol gyámolt sorsának nem lel; erőtlen

pórseregét, vajudó

községeit kímélli; elhagyott

nyájának életét megójja.

Minden erőszaktúl, a’ vásott cselnek ezernyi

tőreitűl kegyesen

megőrzi őket. Ők is ám viszont

örömmel élvén felderített

napjaikot hálálva teszik még vissza kezébe,

vékony adócska gyanánt,

a’ kézi munkáikkal érdemeltt

érczének nem parányi részét;

boldogodásáért könyörögnek az égnek Urához

szüntelen; érdemeit

dicsérik, áldgyák szívét szüntelen.

Alatta sűrűk a’ vetések;

zúg a’ sárga kalász tetejénn a’ büszke hegyeknek,

számtalan ága gyanánt

a’ zöld szilasnak; bővem termenek,

mint szinte a’ fű a’ mezőkönn,

a’ váras köreinn a’ mindenféle gyümölcsök.

Híre, dücsője örök.

A’ napvilággal mérkezik neve.

Ő boldogít; őt érte áldgyák!

Óh! Fejedelmünknek sugarold szívébe, kegyelmes

Isten ! itéletidet.

Tanítsd igazságodra jó Fiát,

hű Nemzetünknek nagy reménnyét.