Könyörgés az ittmaradókhoz

Ha meghalok majd, mélyre ássatok

gyarló valómban meg ne lássatok,

ködként inogjon eltűnt társatok,

s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,

csak szándokom és ne az érdemet,

mi vérzik és fáj most mellem megett,

azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron

vertem magam füstös-boros toron,

mindig a kín volt ólmos ostorom,

mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,

bár senki úgy, mint lázadt szellemem,

az sarkantyúzott szünös-szüntelen,

s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem birom,

örök gyehenna lesz attól sirom,

nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,

legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,

holtomban új halálba taszitasz,

aki halandó, folyvást botlik az,

számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,

mint hold, mely a felhőkön oson át,

s széthordva megbocsátó mosolyát,

ezüstté büvöl minden pocsolyát.