Koporsó és bölcső közt

Anyám, ha egyszer végre visszatérek

és ott maradok mindörökre nálad.

Ha ráborulok régi küszöbünkre,

s megcsókolom az áldott, ősi fákat

és fáradottan, könnyesen remegve

nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz,

rőt esti láz.

Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,

hogy fázva átremeg az ősi ház

a félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,

bármily ijesztő nagy leszek s fehér,

zárj a karodba, ne keresd a szívem,

melyet elönt a csúf, fekete vér,

csak nézd kialvó, fénytelen szemem,

csak símogasd a főmet csendesen.

Én sem mesélem el neked, hogy éltem

fekélyes csókok közt, világos éjben,

csak nézlek egyre, mint a múltba rég,

akkor megértem majd, te vagy a kezdet

s te vagy a vég.

Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,

én, szólni nem tudó öreg baba,

és a szivemből ajakamra reszket

az életem eltűnő dallama.

Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó,

merengve, mosolyogva, szomorún,

s koporsó és bölcső közt tétovázva

fonod fehér halotti koszorúm.

Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,

gyógyítva rebben áldott mosolyod,

s könnyel, virággal, régi-régi dallal

szegény fiad halálba dalolod.