Kórágyon

Vad láng ég arcámon, ereimben

Pusztító tűz lüktet vér helyett,

Érzem, érzem minden dobbanással

Éltem mi gyorsan elsiet.

Láthatatlan lelkek szítogatják

Azt talán, mint ember a tüzet,

S hagynak egy szűt lassan hamvadozni,

Míg egy vulkánt gyujtnak más felett.

Az nyugodtan, csendességben élhet,

Ah, de költő-kéjt csak ez talál,

Üdvözölve légy hát, pusztitó tüz,

Üdvözölve nyugtató halál.

Óh, ne küzdj tovább is ellenébe,

Makacsan még, ifiú kebel,

Óh, ne nyujtsd a létet, melyben úgyis

A létért már csak harcolni kell.

Teljes éltemben mindég kerültem

Minden rossz érzést, rossz bényomást,

Ámde hogyha már kerülhetlen lett

Elszántan fogadtam a csapást. -

És ki van, ki szívesen felkelne,

Hogyha fáradtan elszenderűl

Óh ki van, ki szívesen születnék,

Ha nyugodni sír ölébe dűl.

S ép nékem e hangyaboly világon

Vágyaim mi végett függjenek,

Melyen érzem Isten egyedűl nagy

S oly kicsik, törpék az emberek.

Hogyha felmarad lelkemnek énje,

A nagyot tisztábban élvezem;

Hogyha hamvamat széthordja a szél,

Búm is elhagy, mindegy hát nekem.

Jöjjön bármi, vétkek súlya nem nyom

Sok volt e szív gyöngesége bár,

A nagy percben mind nem sokba számol

És letörli végkép a halál.