Kórházból

Napzápor hull a tiszta folyosóra,

ezüstfehér a szűz betegszoba.

Komoly, merengő hangon üt az óra,

némán kihúny a lámpák lángsora.

Halvány apácák, mint a vézna szentek,

csendben tipegnek elsuhanva túl,

és sápatag szemmel reánk merengnek,

feszes, fehérlő főkötők alul.

Az ébredő kert harmattól vizes.

Veréb csiripel a szemét fölött,

alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg

remegve vet sötét tekintetet,

a hajnali árnyban valaki les.

Minden fehér. A nagy üvegterembe

ülnek szegény, feltámadt Krisztusok.

És gyenge hangjuk álmosan remegve

mint túlvilági muzsika susog.

Halkan leoldják rózsálló sebükről

a hófehér, szagos kötő-gomolyt.

Szemükben gyermekvágyak fénye tűn föl,

és sóhajos ajkuk búsan mosolyg.

A délutáni napsugárba járnak,

világos, áttetsző, magányos árnyak,

s már nem félnek, ha jő az éjszaka.

Belémerengnek a kékfényü űrbe,

karjuk kitárják, várva mint repül le

a gyógyulásnak halvány angyala.