KÖSZÖNTŐ.

Mi az, mi a kebel

Húrját hangokra költi fel,

Hogy annak érzését

Az ajk szavakban zengje el?

A hálás tisztelet,

Mely benne hőn-lobogva ég,

Sohajtja: boldogúl

Éltesse még soká az ég.

És bár az év repűl,

Virágait zavartalan

A boldogság ölén

Mosolygva szedjed untalan.

A megelégedés,

Karjára fűzve tégedet,

A földi baj között

Bizton vezesse éltedet.

Még sokszor érjed ez

Ohajtva várt nap reggelét (estvéjét)

S fogadd most kedvesen

Szivem hálás tiszteletét.

A sárga ősz nem ad

Koszorunak báj virágot

Lehulltak a lombok,

Nem találok már zöld ágot.

De érzelmeimből

Fűzök számodra koszorut,

Amelyben kívánom:

Ne lásson szép eged borut.

Fogadd, midőn hangzik

Hű tisztelődnek ajkain:

Élj soká s boldogúl,

Örökre tisztelt Katalin!!

Mint hajós a vig folyamnak

Rengető hullámain

Rámosolygó part felé száll

Lanyha szellő szárnyain:

Nyugszik a szél, csendes a hab

És felette nyilt az ég,

S rajta fényözönt bocsátva

A dicső nap képe ég,

Zajtalan légyen körűled

Igy az élet tengere,

Rád borútlanul mosolygjon

A derült ég tűköre.

S mint tavaszkor rózsa nyílik

Minden éled és örül,

Megelégedés s boldogság

Ugy mosolygjanak körül.

S most midőn egy év feletted

Tünő szárnyon elrepűlt

És az újnak szép koránya

Rózsa fényben rád derűlt:

Fogadd szivem üdvözletét

A tisztelet hangjain

Élj boldogul, a tisztelet (vagy: tiszteletem)

Méltó tárgya Katalin!