KOSZTOLÁNYI

A kínba még csak most fogunk, mi restek,

de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested.

Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom!

Testvérünk voltál és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton -

nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,

ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,

mint tudja, ki halottat költöget.