KOSZTOLÁNYI DEZSŐHÖZ

Drága barát, beteg költő, ki fekszel

idegzsongító porok vánkosán,

míg higanyoszlop lett szines irónod,

mely le-fel táncol véred taktusán:

az újuló tavasz varázskörében

be nagyon sokszor gondolok reád!

S ki nem gördülő könnyem bús izében

dúdolom ifjuságunk szép dalát...

Dúdolom az Üllői-úti fák-at,

mik szőke fényben fejed fürdeték...

És illatát ezer nyíló virágnak,

amely édes mámort lehellt beléd...

És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t,

szegényét, kit az éj megbabonáz;

s a rémek közt ott látom fáradt arcod,

melyet bénán, megszállva tart a láz...

És dúdolom, dúdolom utcahosszat

szavaidat, a fényes és fanyar -

édes igéket s az emlékezettől

az eltűnt ifjúság szivembe mar...

Figyelem messziről szíved verését,

elhozza nékem a tavaszi szél...

És hallom nyelved tikkadt rezdülését,

amelyen át a fájdalom beszél...

S kezed szorítom némán... A tíz ujjam

csontig merülő imába szorult...

Hogy itt maradj a jövő oszlopául,

ahogy oszlopnak érlelt meg a mult!

És dúdolom a remény ritmusát is,

mélyen, magamba, hittel és vakon:

hogy itt cikkázik majd a pesti uccán

megint erősen és fiatalon;

s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal

megint szebb lesz az elcsúnyult világ...

S feléd hajolnak s új virágba szöknek

mégegyszer az üllői-úti fák...