KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK [1]

Hóval van behintve az Üllői út:

egykor itt laktál, az eszembe jut.

Egy hátsó lépcsősor volt az utad.

Emlékemben egy kéz arra mutat.

Névjegyed fehéren állt a falon;

te magad kevélyen, fiatalon.

Főzted a teát és írtad a sort;

adtad a verset, a fűszeres bort.

Tanultál, álmodtál könnyek alatt

s remegve nézted a szürke falat,

amelyre ördögöt rajzolt a vér;

ördögöt, mely angyalszárnyakat kér.

Emlékszel?... szavakkal játszadozánk.

Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!...

S néztük a képet az ócska falon

s a vérező mellet oly fiatalon.

Az ujjat, mely önvérébe mártja magát

s a porba beírja mélytitku szavát...

Az arcot s a harcot, mely rája kiül;

s az élet szent fényét, mint hal el, kihül...

A legenda fátyolát, mit most a szél

föllebbent mindnyájunk könnyes szemén...

Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz!

Tűzben láng! Békében költő-szinész!...

Hogy hívtuk őt az éj kábulatán!

Őt, akit ottfeledtek a csatán.

...Egyikőnk itt hal meg, a másik ott -

De azért Petőfi mégis halott!