KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK [2]

A sárgahajú körúti szirének

magas gallérod már nem ismerik.

Már én sem hívlak régen Desiré-nek;

múlik az idő s korral megtelik...

Már nem ülünk fent a barokk New-Yorkban

s a párás hajnal már másoknak int...

Már nem szívjuk az életet szívünkre,

sem a rímeket, sem a koffeint...

S keskeny nyakkendőd vajjon hova tetted?

A nevetségeset, a gyönyörűt?

Oly régen láttalak: megvan-e még, mondd,

az ujjadon arany pecsétgyürűd?

Még ma is olyan gyorsan mégy az uccán?

Hajad még ma is a szemedbe hull?

Kedves barátom, itt valami történt -

mert fáj a szívem mondhatatlanul...

Azt olvasom, hogy ötven éves lettél...

És sok, sok minden az eszembe jut:

egy szó... egy dal... egy név, amit szerettél -

az Igazság... az Élet... és az Út...

S a sárgahajú körúti szirének,

kik az ötvenest már nem ismerik...

Hadd hívlak még ez egyszer Desiré-nek

s lóbáljam neved fel a szívemig...