KOVÁCS

Kovács, kovács, fölgyűrted jól az inget,

aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tűzbe.

Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár!

Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne tenni a házad elé.

A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot

s az üllő

megcsendül belé, akár a dalolók szive.

Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik,

este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon:

Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te!

A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a homlokod megbököd!

Te vagy a kovács és kikalapálod

a virágokat.