Közelebb hozzád...

Egy régi kép most lelkembe tolul,

Szünetlenül, feltarthatatlanul,

Mint hullám a süllyedő hajóba.

A mentőcsolnakok már indulóba’

Voltak, - egy messze part intett nekik,

Otthontalan, kietlen sziklarév,

Ahol majd roncsolt éltük tengetik

A távozók...

Mögöttük elmaradt a Titanic.

És süllyedt, süllyedt menthetetlenül.

A halál ült a jéghegy tetején,

S hallani lehetett, hogy hegedül.

De ím, a vijjogó hegedűszóra

Ének felel a haldokló hajón,

S míg zuhogva tör be a vad elem,

Egy kis csapat messzire hallhatón

Dalol: „Közelebb Hozzád Istenem!”...

De csak a sír, a sír jő közelebb,

Szünetlenül, feltarthatatlanul,

Hömpölyögve: hullám hullám után,

Ahogy agyamba most a kép tolul.

Már övig ér... már mellükig... már állig...

De amíg éneklő ajkuk szabad:

A sírba szállók énekelnek váltig.

Azután csend...

A mérhetetlen óceán felett

Lebegő hangfoszlányt se hallani.

Nincs mozgás, lehelet,

Csak fenn a csillagokban mondja valaki:

Szörnyű volt, szép volt,

Elvégeztetett.