Kreskay Imrének [4]

Imre! sokat igérsz erőtlen lantomról,

S hizelkedve itélsz versszerző tollamról;

Kit még alig márték ama szent forrásban,

Melly mint Nilus lepi Márót Énéásban,

Csak messzéről nézem én e nagy lelkeket,

Kiknek a kilenc szüz vezeti kezeket!

S ha néha közelebb kivánok röpülni,

Már féluttyán kezdnek szárnyaim gyengülni!

Mint Progne szülöttye, midőn tollasodik,

Megunván kunyhóját, égre mosolyodik;

Annya repülését kivánnya majmozni,

De még nem tudgya jól szárnyát kormányozni;

Leesik pihegve udvar közepére, -

Kit egy gyermek vigan köt fonál végére.

De nem is tanácsos úgy felemelkedni,

Hogy e nagy elmékkel kezdgyünk vetekedni,

Mert példát vehetünk Thamiris veszéljén,

Ki most vakon sétál Pteleus vidékjén.

Mársiás is kárát vetélkedésének

Látta, sokat bizván kürtye zengésének,

Amidőn bőrétől megfosztott testével

Vizzé vált s uj folyót jegyezett nevével!

Szükség tehát, Imre, huzzuk meg magunkat,

Csak ugy, amint tudgyuk, pengessük lantunkat.

Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,

S küldgyünk egy bus hangot Rákos mezejére!