Krisztus és korunk

Én vagyok, én, ki még imádlak

- És egyedül vagyok talán,

Ki úgy imádlak, mint ohajtod

- Ezernyolc s fél száz év után!

Imádlak rég, de titkon eddig,

Mert ellened volt a világ.

S mit hirdetél, elnyomva még, az

Egyenlőség, köztársaság!

Te szenvedél még itt e földön;

Oh, méltatlan volt rád a nép;

Azóta hátra s nem előre

Elfolyt tizennyolc század év.

Az elv, amelynek hirdetője

És vértanúja te valál,

Elnyomatott és azok által,

Kiket utódokul hagyál...

Hol van tanod s a tanítványok,

Jámbor, szegény halászaid?

Vészben, nyomorban követőid,

Kiket tanod vérpadra vitt?

S kik ezek itt e pharizeo-

Republicanus övesek?

E gőg, e fény tanítni avagy

Vakítni vágy a népeket?

Ti szemtelen vak majmolói

Olümposz isteneinek!

Ha volna mégis nagyszerűség

E nagy szerephez bennetek!

Ah egyaránt letűnt a hősi,

A nagyszerű kényuraság,

Letörpült a polgárerény is,

S képmutató lett a világ!

- Mit vétkeztél te az erénynek

Legistenibb áldozata?

Hogy meggyaláztak és neved lőn

Minden gazságok paizsa?

Ah, de közel van végre a kor,

Midőn megtudja a világ,

Hogy legvadabb rágalmazóid

Kik voltak... a jezsuiták!

Átok fejükre, véghetetlen!

Kik vétkezének ellened,

És bűnbe dönték a világot,

Mit hirdetél, a rény helyett.

Hol a pokol, mely megtorolja

E százados gazságokat?

Oh, magyarázd meg, büntetőül

Van-e a sírban öntudat?...

Eloltották az égi fáklyát

A csábított világ felett:

És vezeték a babonának

Rémeivel a népeket.

Eloltották az ész világát,

Mit te hozál le, s elveték

Vak hiedelmek mákonyával

A tudatlanság éjjelét.

Átok reád, te hét nehéz bűn,

Hét halmú Róma - s kárhozat!

Órád ütött, hiába véded

Bitorlott bűnpalástodat.

Eljött az általad kigúnyolt

Isten boszúló szelleme,

És léssz a századok bünének

Kipusztult Jeruzsáleme!

- S te őskor erkölcs-óriása,

Szent és imádott elvrokon,

Eszméd ohajtott birodalma

Fölépülend e romokon.

S a bűnök áldozat-vérében

Megkeresztelkedett világ

Üdvözülten rivalja: éljen

A testvérség, köztársaság!