Különös

Oly különös: alig érintem néha

Habkönnyű kézzel önmagam:

S lelkemben máris összeáll

A rím, a vers, a kép, a táj,

A percnek ördögi bűbája van.

S máskor kovácsolom, hogy szinte fáj,

Idéző akarattal magamat,

Mint dühödt kovács a tüzes vasat,

És kétségbeesem,

Hogy egy hangulat megkísértett,

Gyümölcs, igéző, aranyalma,

Lehullni mely még meg nem érett.

S akkor tudom:

Nem szüleik ma semmi, semmi,

Meddőn, némán kell továbbmenni.