KÜLVÁROSI ÉJ

A mellékudvarból a fény

hálóját lassan emeli,

mint gödör a víz fenekén,

konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - - lomhán szinte lábrakap

s mászik a súroló kefe;

fölötte egy kis faldarab

azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen

megáll, sóhajt az éj;

leül a város szélinél.

Megindul ingón át a téren;

egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak

a gyárak,

de még

készül bennük a tömörebb sötét,

a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,

vasgyár, cementgyár, csavargyár.

Visszhangzó családi kripták.

A komor föltámadás titkát

őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon

s a babonás éjjeli őr

lidércet lát, gyors fényjelet, -

a bogárhátú dinamók

hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,

a földre ledőlt fa lombjában

s megnehezíti

az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.

Röpcédulákkal egy-egy elvtárs

iramlik át.

Kutyaként szimatol előre

és mint a macska, fülel hátra;

kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,

tócsát okádik ablaka;

benn fuldokolva leng a lámpa,

napszámos virraszt egymaga.

Szundít a korcsmáros, szuszog,

ő nekivicsorít a falnak,

búja lépcsőkön fölbuzog,

sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek

a csattogó vizek.

Kóbor kutyaként jár a szél,

nagy, lógó nyelve vizet ér

és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,

úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,

az öntőműhely vasladik

s piros kisdedet álmodik

a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.

A nyomor országairól

térképet rajzol a penész.

S amott a kopár réteken

rongyok a rongyos füveken

s papír. Hogy’ mászna! Mocorog

s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása

szennyes lepedők lobogása,

óh éj!

Csüngsz az egen, mint kötelen

foszló perkál s az életen

a bú, óh éj!

Szegények éje! Légy szenem,

füstölögj itt a szívemen,

olvaszd ki bennem a vasat,

álló üllőt, mely nem hasad,

kalapácsot, mely cikkan pengve,

- sikló pengét a győzelemre,

óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.

Alszom hát én is, testvérek.

Ne üljön lelkünkre szenvedés.

Ne csipje testünket féreg.