KUN KOCSÁRD.

Székelyország földén látott

A mi hősünk napvilágot,

Akkor sem volt kedves vendég

A szülék egymásra kenték

Okát, bűnét érkeztének!

De ő megjött mint a várt,

S a szegény ház-népnek számát

Hétig rugta Kun Kocsárd.

A fiak felhuzalkodnak, -

S ő, bolondja mindnyájoknak!

Jön utcából karmolt képpel.

Iskolából, titkolt kékkel;

A végső pad volt az övé,

Valameddig oda járt;

Te-belőled semmi sem lesz,

Szép öcsécském, Kun Kocsárd!

S hogy az évek el-lejárnak:

Pelyhe nő a gyenge állnak;

Dobog a szív, fázik, gerjed...

Szép szemeknek lángja mellett.

Szebb leány, mint Székelyföldön

Nincs a földön...! - de kosárt

Fon számodra s csalfa képpel

Kinevet, jó Kun Kocsárd!

Van ám jó a roszban ennyi:

Ugy sem érne rá szeretni!

Rövid békét hol megunták:

Van a honban háborúság!

A hivó jel: meztelen kard,

Mit a pártdüh vérbe márt:

Ezren mennek, - de kacagnak

Hogy ő is megy - Kun Kocsárd.

Elvész aztán híre hamva,

Mind is egy ő, élve, halva!

Mikor egyszer sok időre,

Nagyon ver a szó felőle:

Látták, hogy vítt a csatában,

Mint egy vérző leopárd;

Tamás volt sok benne mégis,

Mikép ő az: Kun Kocsárd.

Hanem amint Kassa táján,

- Fele népét kardra-hányván -

Révain nagy diadalt vőn:

Repült híre szárnyon, szellőn.

S hogy szaván a cenk olasznak,

Grittinek jut végre bárd:

Híres ember, nagy vezér s hős

Lőn egyszerre Kun Kocsárd.

Az is volt ő. Majd Horváthra

Szathmár várát hogy megszállta:

Ottan egy szakálas ágyú,

Megfosztotta fél lábátúl.

Vére omlik... ina gyengül...

De szív és hang oly szilárd!

Rajta... rajta! és a várat

Igy vevé be Kun Kocsárd.

Nagyváradra víve sebbel:

Ura búsong, fél kart vesz el!

Szép nyakokbul tépve vőnek

Gyolcsot a nők sebkötőnek...

S ki felé most annyi köny hull,

Annyi bajnok karja tárt:

Egyet mosolyg, hogy körülnéz.

- Aztán meghal Kun Kocsárd.