Kútban

Gondoljátok-e, mi van a kútban,

kút fenekén és kút közepén:

tudnám bár, mint egykor tudtam,

elmesélhetném.

Törpék, azt hiszem, élnek a mélyén,

csupa Hüvelyk Matyi, törpe nép:

apró szemük áthatol éjén,

vékony lábuk a vízre lép.

Vékony lábuk a vízre lép, mint

csámpás csápu, kaszás bogáré,

férfiuk rút és hölgyük szép, mint

megannyi picinyke vízi királyné.

Kemény nekik a víz, áthatolatlan

fekete fényű gyémántpadló,

rajta királyukat árnyfogatban,

könnyü fogatban húzza hat ló.

Magas nekik egük, a fekete ég.

Apró szakadékok, hulló kövi réteg.

Tudósaik azt rég kiméricselék,

hogy meddig a víz, a gyémántsima rétek.

Mert vízbe helyenként betorkol a föld és

ott van a vég, mélyrejtélyü határ

a kaputlan fal s alagutlan töltés

végnélküli vak akadály.

Végnélküli vak akadály, mint

minekünk az üres levegő

(bár szállni kivánnánk, mint a madár, mint

a fecske, a fönt lebegő).

Fal, fal, csupa fal, csupa fal, csupa fal...

(A világnak lehet-e vége?)

Igy él a sötétben vén és fiatal

a sötétség picike népe.

Jön néha a kútvödör - ó csupa rémség!

Reng a víz attól, loccsan az ár;

inti is az unokákat a vénség:

»Amerre a kútvödör, arra ne járj!«

Igy élnek a vízen, légpalotákban,

míg össze nem omlik a kút

és minden e törpe világban

még nagyobb sötétbe jut.

A földfalak akkor egymásra omolnak,

a nyilás helyére a csorda lép

s eltűnik, mintha nem is lett volna

az emberi szem nem látta nép.