KUTYAKAPARÓ

Kivül-belül szomorú csárda ez

A Kutyakaparó,

Éhen-szomjan szokott itt maradni

A jámbor útazó,

Mert eledelt nem kap, és hogyha csak

Rápillant borára,

Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is

Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal

Nyujtózkodik végig,

Feldőléstül erőtlen lábai

Már csak alig védik.

Amily hosszu az asztal, mellette

Olyan hosszu a pad,

Közepe, nem a sok űlés, hanem

Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Réges-régen

Lehetett megvetve;

Lefekünni beléje, nem támad

Senkinek is kedve.

Fejét egyik vállára bocsátá

A pufók kemence,

Redők gyanánt tisztes agg homloka

Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,

Szavát sem hallani,

Szájat ő csak azért tart, hogy legyen

Mivel ásítani.

Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;

Hát a felesége?

Ez takaros menyecske lehetett

Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt

Megviselte rútul,

Noha ötven, ötvenöt esztendőn

Még nem igen van túl.

Boglyas fakó haja beillenék

Repce-petrencének,

És melléje mindjárt szörnyü képe

Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját

Szidalomra nyitja,

Hogy a vármegye a betyárokat

Már mind kipusztítja;

Még mikor a világ ezeké volt,

Ha nem csordult, cseppent,

De ezek híjával a kereset

Egészen megcsökkent. -

Odabenn a Kutyakaparóban

Igy forog a világ,

Ily szomorún, s az ember vidámabb

Dolgot kivűl se’ lát.

Ablaka csak egy van, és annak is

Üveg csak a fele,

Fele pedig ó kalendáriom

Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor

Az az eső esett,

Mely falának kétharmad részéről

Levitte a meszet,

S ami rajta imitt-amott maradt,

Az egészen sárga,

S korommal írt furcsa figurákkal

Van telefirkálva.

Pózna végén abroncs a cégére,

Ha véle összevesz

A szellő, mint az akasztott ember,

Oly búsan lengedez.

Jószágból a csaplárnak nem jutott

Egyéb egy kuvasznál;

A ház végén szundikál naphosszat,

Nem árt, nem is használ.

És amilyen maga ez a csárda,

Olyan a vidéke,

Körülötte a homokbuckáknak

Se’ hossza, se’ vége.

A meztelen homokban alig teng

Egy-két gyalogbodza,

Mely fekete gyümölcsét nyaranként

Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból

Meghalni jár ide,

S az eltévedt madár körülnéz csak

S odább megy ízibe.

Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;

Bágyadtabb sugára,

Mintha szánakozva tekintene

Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire,

Kopár dombtetőn fent,

Senki által meg nem látogatva,

Áll egy régi kőszent;

Ennek is valaki egy kopott tarisznyát

Akasztott nyakába,

Mintha mondta volna: menj isten hirével,

Mit állsz itt hiába!