KUVIK.

Csillagtalan, sötét az ég,

Az óra már éjfélt ütött;

Kiabál a halálmadár

Rozzant, szegény viskó fölött;

Benn a kínok végharca közt

Verdődik a halálra-vált,

És minden hang fülébe hat,

Hogy a rémes hirnök kiált:

Kuvik, kuvik!

Ah élne még, de halni kell,

Meghalna már, de nem lehet;

Sötét gyötrő a pillanat,

Melyet hunyó éltére vet!

S kemény, sujtó itéletet

Kiált fejére önmaga;

Igenlőn vijjogván belé

Az éjszakának madara:

Kuvik, kuvik!

»Nem volt hited, nem Istened!

Gyülölted, martad önfajod;

Embertelen, fás kebled a

Bizalomnak helyt nem adott.

Mely által e szép, nagy világ

Boldogságra teremtett:

Nem akartad érezni a

Mindenható szeretetet!

Kuvik, kuvik!

A megvetett, utált világ

Kebléből száműzéd magad;

Bősz, elvadult állat levél,

Amely az embertől szalad,

Vak gyűlöletben lázbeteg!

Remegtél a tört agg előtt,

Leendő üldöződ gyanánt

Tekintéd a kis csecsemőt.

Kuvik, kuvik!

Nőt nem vevél!... Hah! kebleden!

A kígyót nem melengeted...

Féltél, hogy majd lop, csal, megöl

Saját véred, tengyermeked!

Virasztó nincs ágyad körűl, -

Idő előtt megfojtana

A színe-vesztett rongyokért...

Viraszt csak a rémes dana:

Kuvik, kuvik!«

Végtére, kínos harc után,

A nyomorult végsőt hörög!

S megundorodva hagyja el

A lélek a sártömlöcöt,

Amely midőn a sirba hull:

Még pusztább lesz a puszta ház,

És tátva-nyitva, senkié...

Padlásán a bagoly tanyáz:

Kuvik, kuvik!

Szemét nem fogta senki be,

Temetésén meg nem jelen;

Sirját nem látogatja meg

Sem ismerős, sem idegen:

Halmán zörgő kóró inog,

Nem gondosan ápolt virág;

S a csendes éj óráiban

A bus halálmadár kiált:

Kuvik, kuvik...!!