KÜZDÉS.

Mint a földre szállni félő parti fecske

Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára,

Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott:

Völgyek, erdők zölden lombozott határa!

Nem siratnék senkit én az emberek közt,

Régen elfelejtve kedvesem, barátom!

S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat,

Régi ösmerősim, elszáradni látom.

Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára,

A madár köszönt és a vidék patakja;

- Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, -

Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.

Elsimítni vágyom homlokom redőit

A szelíd verőfény meleg mosolygása;

S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember -

Boldogságom sirját mosoly közt megássa.

Ah, az élet engem szörnyen elvadított!

A magányban is foly keblem háborúja;

Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét

Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.

Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás...

Ez az én világom, az én szív-világom!

Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem

A kétségbesésnek martalékul hányom!

S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek:

- A kínedzett ember egyetlen sajátja -

Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét,

S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.

Láttam én a kérészt rövid életében,

- Enpályámat véve mélyen gondolóra -

Életet nyert, szállott, párosúla, megholt,

S elég volt mind erre egy rövidke óra!

Szívesen cserélnék pályát e bogárral!

Hisz rendeltetése célját ő elérte,

Mondhatom-e én ezt földi életemről,

Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?

És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba:

Nem kisérnek-é le földi szenvedésim?

Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor

Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?

Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely

Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván -

Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud,

Mint vándor-madár a tenger sík határán.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki-

Terjesztett karokkal barna-zöld palástban!

Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez,

Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...