LÓFŐ.

A kis Tornát csudás és sokszerű

Ajándokával koronázta meg

A jó természet alkotó keze.

Derék nyárban itt vastag jégcsapot

Fagyaszt mély barlangjában Szilice,

És benne a lég télben lágymeleg.

Ott Aggtelek csudái vonzanak,

Melynek barlangja lenn a föld alatt

A szomszéd Torna határába fut.

S mig rejtekén bolyongnak lábaid:

Lelked mély gondolatban téved el. -

Regényes völgyek s emlékezetes

Romokkal messze-látó bércorom,

Tar szikla, zöld mező, erdő s patak,

Rom és patak környékén ősregék

Szólnak lelkedhez mindenütt.

A jámbor népnek rettentésire,

Setét barlangjában, a bérc alatt

Lakott hajdan egy lófejű csuda,

Mely vízivó sárkánynak mondaték,

Mivel minduntalan kibútt, nyerítve

Sötét barlangjából a szörnyeteg,

És sorra vévén forrást, kútakat,

Csermelyt, folyót, a szomszéd tájakon:

Kiitta a végső cseppig vizét -

Széjjeltépvén, kit útjában talált.

És viz dolgában megszorult a táj;

Kiszáradt a malmok zsilipje; s a

Szegény munkás kenyér nélkül vala;

S ha a mezőn, dolgozva szívesen,

Szomjúság gyötré a meleg napon:

Rettegve indult a forrás felé,

Hogy egy kanál vizet merítene;

Félt, hogy ott kapja a rút szörnyeteg,

Mely a szegény népen csapás vala.

A vidéken, egy forró nap delén,

Kegyes zarándok útazott keresztül,

Szőr-köntösében, hófehér szakállal.

És a zarándok szent ember vala!

A forró nap delén megszomjazott,

De nem találván enyhitő vizet,

Nem zúgolódva ballagott tovább,

Szőr-köntösében, hófehér szakállal.

És most eléjbe egy asszony futott,

Karján emelvén kisded csecsemőt,

Felé imígyen ejte szót:

»Imé, ez ártatlan halál fia...

Kegyes zarándok kereszteld meg őt!

S az ég áldása légyen útadon!«

És a zarándok víz után tekinte;

De száraz volt a forrás és patak,

És a kisded kimúla hirtelen...

Az ájtatos szent férfiú pedig

A vízivó sárkányt megátkozá.

Másnap reggelre megnőtt a patak,

Buzgott a forrás, zúgott a zsilip,

S a nép buzgó háláadásra gyűlt.

És a vízivó sárkányt azután

Nem láttá senki többé a vidéken;

A szent embernek átka megfogá,

Mert amidőn barlangjában hevert:

Reászakadt a hegy nagy-hirtelen;

De meg nem ölte, csak bezárta őt,

Hogy éljen és kinlódjék szertelen.

És a víz, melyet szájából kifútt

A szörnyeteg, nagy küzdelem között,

Midőn barlangja rászakadt:

Nyilást ütött a hegynek oldalán,

Melyen zuhogva hullt alá a víz.

A hegynek oldalán ott a nyilás,

Amely maig lófő nevet visel.

S déltájban megzudúl mindennap a

Viz rejtekéből, s zúgva hull alá,

És csendesen van ismét másnapig.

Belőle, mint a monda szól,

A sárkány fujja a vizet.