LÓRÁNTFI ZSUZSÁNNA EMLÉKEZETE.

Nincsen halál, - nem szól enyészet

A sír hideg göröngyiről;

Csak por, mit porrá lenni késztet,

Csak az alak, mit széttöről,

Hatalmában ez nincs egészen...

S milyen volt az eredeti?

Véső, ecset, müvészi kézben,

A késő kornak hirdeti.

S mig a márvány a holt alakját

Mutatja némán, hidegen:

A kegyelet forró szózatját

Érdemiről hallatja fenn.

A hála, azt díszcsarnokokba,

Ezt a szivekbe helyezé

Könnyű romlás amannak sorsa,

Örök tartósság emezé.

Im, a dicső fejdelmi asszony

Két századév hogy sirba szállt,

De volt, ki sirjánál virasszon,

S hallassa fenn csengő szavát;

Emlékezet! az érdem édes,

Az érdem méltó magzata,

Attól e perc oly ünnepélyes,

Érzelmünknek szót az ada.

Fejdelmi nő, az volt bizonnyal,

Világ szerént, lélek szerént!

Több díszt nem nyert bársony- s biborral,

De ő hintett ezekre fényt!

Korát előzte, mint az égen

A tündérhajnal a napot,

Hogy akkor is ragyogjon, élje,

Midőn a nap lenyúgodott.

Holófernes vérző fejével,

Vagy a zászlót lengetve fent:

Ragyoghat a nő hirnevével,

Lehet bámult és ünnepelt;

De más, igaz becsét mi adja:

Lélekfönség, sziv és kedély...

Kicsiny, gyöngéd a menny harmatja,

De benne áldást szül az éj.

Ilyen volt ő; - s mint címerében

Fatörzsön zöld ág kanyarúl:

Családja mellett, nagy tervében

Állott szelíd őrangyalúl.

S fedé, ha gyult a harcok üszke,

Szerencsében s ármány között:

E szép, erős, nemére büszke,

De végzet-teljes törzsököt.

Mint nő s anya hordott keresztet,

Fogyatta kétség, síralom:

Szeretteit félteni kellett - - -

Majd látni a ravatalon;

És a búban, mit sorsa rámért,

Sugár töré át a könyűt:

Hőn buzgott a közügy javáért,

Nagy lelke még termékenyűlt.

S mig földi tisztét vitte híven,

Lelkét a vallás emelé:

Igy fut a földről fényes ívben

A szívárvány az ég felé.

Szomjuhozá a bölcseséget,

Mint Dél királyné asszonya;

S a tudományok mécse égett:

Olajat rá bőven hoza.

Nagy neve a történeté már,

Megőrzi emlékét a hon:

De rá nálunk legszebb füzér vár,

Mit hosszu éltü hála fon.

Ő a mienk! - Bölcsője álmát

E habmoraj s lég hozta itt;

Patak látta élte nagyságát,

Patak őrzi hült porait.

Nagy mindenütt, lélekre, polcra,

De legnagyobb, dicsőbb e helytt:

Nemes lelke itt gyűle gócba,

Hevet, sugárt ide lövelt!

A közmüveltség szent ügyének

Terhét hordá a női váll...

Hála a jóknak, akik éltek!

De ő nagyobb mindannyinál.

Gazdaggá tett ő sok javában;

S mely most is áldást csepeget:

A meddő szirtek oldalában

Nyitott buzgalmas kútfejet.

S édesgetvén: jött a tudós, bölcs,

Elhagyta értünk dús honát;

És tudomány, rend, szellem, erkölcs

Hozták meg Tempénk fénykorát.

Itt róla szól minden nyom és jel,

Reá utal a hagyomány;

Suttog a szellő is nevével

Lombok között nap alkonyán,

S ha ajkunkon szó nem zendülne,

Ha volna keblünk fás, rideg:

Élte s holtáról megrendülve

Kiáltanának a kövek!

S mily élet ez! szent munka nélkül

Nem lenni bár egy percre sem!

És mily halál! mondhatni végül:

Te látod jól, én Istenem!

Hogy amint kedves az anyának

A kisded, kit dajkál, emet:

Oly kedves volt, neked s hazámnak

Szentelni éltem- s szívemet.

S midőn elhunyt, gyorsan jövének

Az üldözés gyász napjai!

Fejét a múzsák emberének

Alig volt hol lehajtani:

Az órjások müvét a törpék

Vivták, tépték vakon s bután...

De örvendtünk! szét még se törték...

S derű jött a ború után...

S most, - a dicsőnek képmásáról

Hulljon le a rejtő lepel!

- Mintha jőne a más világról,

Alakja megdöbbent, emel;

A perc bűve, hatalma, fénye

Rá életet játszódjanak;

Mintha homlok s kép színt cserélne,

Mintha mozdulna az ajak!

Le a fátyolt! és homlokára

Tegyünk illatos koszorút!

A mirtus-ág s a föld virága

Méltóbb homlokra nem borúlt!

S mint összekötve van szilárdan

Mi lételünk s ő élete:

E ritka ünnep hymnuszában

Hangozzék fent az ő neve!

És hangozzék fent, és fentebben

Az Úrnak hálaénekük!

Mert nagy, csudás történetekben

Az ő kezére ismerünk!

Vihar s örvény a gyenge bárkán

Sokszor már-már megosztozott,

De ő a szélvészt megdorgálván,

Parthoz vivé az árbocot.

Adott - mig elfolyt három század, -

Hiv őrállót, pásztort, vezért;

S bizunk: hogy ilyen mindig támad

A vallásért, az istenért!

Bizunk, bizunk, hogy mint erős vár,

Mely az ő nevén nyúgoszik:

Fennáll iskolánk, - vihar jő bár -

Fenn a késő századokig!

Adott: ki fáklyaként világolt,

S oszlott, foszlott az éji rém...

Ki szaggatá a sűrü fátyolt,

Mely függe milliók szemén;

Adott: kik a lélekszabadság

Sulyos békóit tördelék,

Kiknek, hogy hitök megtagadják,

A máglya s bárd nem volt elég!

Sokszor gyermek- vagy gyönge nővel

Eszközle nagy történetet;

A kis Dávid parittya-kővel

Végzé, amért kiküldetett.

Az Úrnak útain titok van...

Oh ember, ezt szivedbe vésd!

És kicsinyekben és nagyokban

Imádd a bölcs gondviselést.