LABODA KEDVE

Széles utcán, széles jókedvében

Megy Laboda bor zúgván fejében;

S minden gyermek, aki látja,

E szót utána kiáltja:

„Hej Laboda, Laboda!

Lábod ide, amoda.”

Széles utcán, széles jókedvében

Tovább is Laboda megy vesztében,

S egy piros lány, hogy meglátja,

E szót utána kiáltja:

„Hej Laboda, Laboda!

Lábod ide, nem oda!”

S Laboda bemegyen piros lányhoz,

A lány bort hoz, csókot ád a borhoz,

Labodát ölébe zárja,

És fülébe mondogálja:

„Hej Laboda, Laboda!

Szíved nekem kaloda!”

De Laboda letekint a lányra:

„Ki mázolt be, szívem, ily csodára?”

„Hej hej nagyon szerettem én;

De megcsalt a barna legény.

Hej Laboda, Laboda!

Ölelj meg, ne menj tova.”

„Hazudsz leány, hazudsz, mond Laboda;

Te hagytad a barna legényt oda.”

S kiönti a bort a földre,

A leányt ellöki félre.

„Hej Laboda, Laboda!

Mért haragszol, Laboda?”

„Én vagyok a szögfi, a Laboda,

Engem hagytál, te hitetlen, oda,

Ültél pince derekába,

Lemenőknek az utába.

Átkozott légy, piros lány,

Borod méreg, te sárkány.”

Zúgolódva széles bús kedvében

Megy Laboda, s tántorog mentében;

S minden gyermek aki látja,

E szót utána kiáltja:

„Hej Laboda, Laboda!

Lábod ide, amoda.”