LACKÓ

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,

Édes, lihegő, bimbószínű lény.

Vér lüktet benne! Eleven valóság!

S nézem kétkedve, tanakodva én.

Vánkospihéit elzilálni félek,

Már szétterült az álmaim felett,

Már átölelem féltve, mikor ébred,

Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!

- - - A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

Jött valakim, aki nem volt idáig,

- Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,

(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)

Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!

- Hát vége volna a titáni hévnek?

Nagy száguldásnak viharparipán?

Közelebb jöttek-é a messzeségek?

Nem! - Csakhogy itt engem keres az élet,

- - - Az csak a párna fodra, Csacsikám!

Már halkan úszik a soktornyú város,

A légemelte, rezgő, csalfa kép

Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos

A vágy, - szétfoszló, lenge párakép.

Viharzó tapsok zaja szerteszéled,

Homályba hullnak kísértő szemek,

Kilobban a tűz, elhallgat az ének,

Itthon maradtam - mindörökre véled.

Egy álom int még. - - - Ne sírj! Nem megyek.

No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.

Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!

Se lát, se hall egyébrül az anyád,

- Tejszagú, édes kis testeden át,

Csak azon át szabad az út már nékem.

Halkan hívó szók még kísértenek,

De a kiáltásnak ereje nincsen.

Szeme lezárul. - Nem, nem mehetek!

Csitt... aluszik! És akkor jól van minden.