Lakodalmi Versezet

By Gábor Dayka

Gyújts fáklyákat Hymen! már hinti töményit az oltár,

S illatozó fellegbe borúl a templomok öble;

És már a szerető pár köztt áldásit el-osztá

Júnó papja, s örök fríggyel kötelezte-hitét-le.

Gyújts fáklyákat Hymen! gyújts! már a játtzi szerelmek

Intenek - és útjokban enyelgő lépteket intézd.

És Te, kinek ma kivánt önnként öröm-innepet űlünk,

O Phoebus kedvesse, kegyes Bőlts, s dísze hazádnak!

Sorvasztó búdat, s méltatlan gyászodat őltsd-ki.

Ah! bőven folyt már szemeid bús nedve szerelmed

Hűlt hamvára, midőn a búsúlt Ámorok el-húnyt

Fáklyánál, és hátra szegett tegzekkel emelnék,

S a Virtus rejtett artzal, s mélly gondba merűlve

Kísérné hidegűlt tetemét a sírnak öblébe -

Hallgass Musa! s örök fátyolt vonj gyászos halála

Bús képére, s ne tépd-fel haszontalan újra sebeinket.

Ah nem örűl az örök mívének mostoha sorsán,

És ha ma bosszúló kézzel terjeszti tsapásit,

Hólnap öröm-napot, és új boldogságokat áraszt.

És hogy el-húnyt örömed kegyesednek bánatos halmán,

S a szomorú Végzés boldog kötelékid el-oldá:

Új vígságra, s kiesbb gyönyörűségekre vezérelt.

Így ered a jajból nyugalom, s a bánat homályját

A jobb Végezetek tartós örömekre derítik.

Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében,

Mérges habok zúgási között, s éj-féli setétben,

A zaj-lepte hajót a morgó szélvészek hányják:

Záporral viselős felleg szakad, és az özönben

Süllyedező révészt új víz-halmokba borítja;

S a riadó mennykő le-tsap, és a gyáva hajósnak

A héjába fogott kormányt el-sújtja kezéből,

S már ajakinn az halál ijedelmi ki-űltek: azonban

Hogy meg-szűnt a bús zivatar, s a gyenge fuvalmak

Lengenek, és a zordon ügyet békére varázlyák:

Bárkáját honjának határira vetve találja.

Örvendj! aki reád minapában mérte tsapását,

Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott

Karjai köztt búdat keveretlen örömre tserélé.

Aki, midőn hajdan még Esztergomban az Érdem

Szárnyain hóltod után maradandó névre törekszél,

Karjaidat karjaiba foná, s hév tsókokat hintvén

O fijam..... és ajakit forró könnyekkel el-önté -

Te zokogál, s eredendő jódat homályosan érzéd -

Ő - noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús

Végezet el-ragadá szeretőjinek édes öléből -

Által-nyújtja neked tsak ugyan végtére leányját.

Néked szántta tehát őt a változni tudatlan

Végezet, és örökös társúl rendelte magában.

Néked - gyenge korát rejtvén a klastrom öblében,

Hogy szeretett Annyát az halál a sírba taszítá -

Múlatozott kegyes életbenn a szűzi sereggel,

Még a sárga Ceres búzáját hétszer aratná:

Vagy hogy ritka ketseit a tsendes Virtus emelné,

Vagy hogy az el-komorúlt Virtusnak kellemet adna.

Serdűlvén, és hogy ki-feselt a gyermeki korból,

S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit éltte:

Kellemeit néked nevelé, s a Pannoni főldön

Hírre jeles Bárkótziak udvara néked emelte

Nagyra nevét, és udvariás erkőltsre tanítá.

Klára midőn örömét eggyetlen lyányod aratja,

S a szerelem ketseit Kegyesének karjain ízli:

Ha hidegűlt tetemidben az érzés újra fel-élne,

És valamelly Chíron életre varázlani tudná

Szívedet, ah mi névtelen érzésekbe merűlne! -

De már által-törtt a tűndér élet határinn,

És a síron túl nyugovók köztt fogta lakását,

S Kedvessének ölébe repűle, kit a tüzes hartzban;

Hogy kardot ragad, és az erőss Prussusra ki-rándúl:

A kedvezni szokatlan halál a sírba merített -

Ám de kiket ki-törőltt az halál, s a főldnek öblében

Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homályja:

Sár-házát el-vetve nem húllt jobb részek halomba,

És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában,

S hátra hagyott társainak túl a síron is érzi

Majd boldog, majd bús esetét tele rész-vétellel.

Ő is azért fel-lelt Kegyesét szívére szorítva,

S tsókra hevűlt ajakinn függvén örvendez az Égből

A szerető párnak, s áldást hint rája felőlről.

Gyújts fáklyákat Hymen! Te pedig, kit az Isteni Végzet

A búval terhes mélly gyászból végre ki-őltvén

Új örömekre vezet szerető Szépednek ölébe,

Nyújts kezet, és fel-támadt boldogságodat érezzd.

Ő, mikor a Tudomány rejtett ösvényinek indúlsz,

S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat,

S fáradhatatlan erőd tsak ugyan nyugalomra törekszik:

Ő lágyíttsa komoly munkád mindennapi terhét,

S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe.

Gyújts fáklyákat Hymen! már óltja világit az oltár;

És Te, kinek kebelében el-hányván hajdani gyásszát

Új életnek ered, s örömének napjait éri

Várt Jegyesed, s jajját jobb végezetekre tseréli:

Engedd, fűzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván

A szerelem szent tsókját szép ajakidra boríttsa.

Izleltesd javait vele, s erkőltsidnek igéző

Kellemitől újúltt éltét nagy időre varázold.