Lám, ma ujólag az álom

- - - - - - - Lám, ma ujólag az álom

mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében,

melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.

Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?

Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,

rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,

száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján,

és a sosem-szakadó út mentén visszasietve

vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,

áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,

s csalva a titkoktól, gyerekes csökönyös akarással

mentem előre.

Sötét tereken, homokos sivatagban

és idegen patakok mellett, a halál televényén,

névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert,

csak feledés fogadott, hervadt nefelejcs-koszorúval.

Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre

elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság.

Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek,

hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,

kerti golyók mosolyát tükrözte a föllobogó láng.

Futva követtem az ős jeleket, s különös vezetőim

elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet.

Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.

Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés

fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,

visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.

Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére,

és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.

Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalaványult,

mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.

Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,

sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen

Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.

Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján

s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.

Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak

dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,

búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,

ért örömökből, ért szomorúságból: a kalangya.

Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra,

s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva

megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún

messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.

Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics

vén düledék kövein. Az idő rohanása is állott.

Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok

áhitatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.

Mentem utána megint, kanyarogva, fogyó türelemmel,

s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.

Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak.

Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt

harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben

és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,

ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,

színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.

És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.

Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött,

kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben,

mint matuzsálemi agg, a mulás avarában egy ősfa,

úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét,

s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje.

Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel,

mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol

s koldusi mezbe keres vígaszt, a valótól elűzve.

Újra mesélt nekem ő.

Mély sebbel öreg koponyáján,

régi vörössipkás, a regényes idők daliája.

Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot,

ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt,

visszamerengve az ákácok suhogó levelére,

s édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,

számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon,

majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak,

és a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst.

Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva

nézte lefolyt idejét, s a mesében a tengeri orkán

árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok.

Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság.

Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja,

s vitte a célja felé, a pokolba, az égbe hajítva.

Ámerikába futott, menekülve a messze New-Yorkba,

mely makacsul késett a vizek dagadó magasában,

zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.

Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója.

Angol szótárát szoritotta a partra kiszállva,

s szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt,

négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.

Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám,

mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház,

s én, ki figyeltem rá, elalélva, könnyekre fakadva

csókoltam kezeit, s a valóra riadva felültem.

Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa,

ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek

szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek

népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.

Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva

feltünedeztek a múlt raktárán, s onnan a mélyből

lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihetőtől?

És mit akarsz nagyapám, ki könyekre tanítsz, mikor alszom,

úgy hogy a párnám sír. Mi sugallat üzött ide hozzám

mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,

aki a régi hazát a keservek egekre csapongó

torlatain keresi, s őrjöng a vizek sivatagján,

törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?

Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng,

s hősi szavakra gyulok, robogó ütemekbe dalollak.

Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom,

s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,

bús kezedet, mi hamú, szemedet, mi sötét a sötétben,

arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,

foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.

Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak.

Jaj, mi az ember. - - - - -