Lámpafény

Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,

mint a beteg ajkán a bús mosoly,

te vagy, aki a napnak alkonyatján

fáradt szivünkre balzsamot hozol.

Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,

s bámész szemekkel néztem ott alant,

amint a vén bronzcsésze a szobánkba

szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,

később vad éjeken égett előttem,

hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám s nincs lámpafény.

Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel

járok kihült lámpával, tört cseréppel.

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,

te vagy mezőm, rideg szoba -

S oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,

a fegyverem csupán a toll,

csak a sötét betű vigasztal.

Az elmulással így tusakszom,

kezembe gyorsan jár a toll,

s a lámpafénybe bámul arcom...

A zöld mezők selymére félve hágok,

mint úri szőnyegekre a paraszt,

künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,

és dolgozom rajt, mint a pók a hálón

százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,

felém csilingel millió virág,

s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyin át,

amíg bezárom csendesen az ajtóm,

a lámpafény dobálja fénynyilát.

Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,

dalt hallok a mély csendességen át,

s míg véres ködbe meghal künn az alkony,

kinyílanak a sápadt nympheák.

Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.

És egyre jobban halványul a lámpa,

erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e az öblös csésze lángja?

Az ég sötét, dalol a fuvalom,

kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.

Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,

mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,

hajszolja őket a tüzes robot,

s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog,

s sírok, mint hogyha minden összedűlne,

pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.

Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,

ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.