Lámpások

Emberszemek, ti lángok a sötétben,

Kis tolvajlámpák és nagy fároszok,

Botorkálva az éjből örök éjbe

És dalt dúdolva, rátok gondolok.

Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont

Borús mámorba tavasz-esteken,

Mint pillangót a tűzbe furcsa hóbort:

Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem.

És gondolok egy tiszta, kék világra,

Mely nefelejcsként mosolygott reám,

Apám szemére: áldott, régi lámpa,

Melytől kitárult száz gyermek Szezám!

És gondolok a hű anyai mécsre,

Mely virrasztott fölöttem éjeken

S a lázam leste aggón és remélve,

Ó, ez a fény volt glóriám nekem.

És gondolok sok lámpásra, mely orvul

Kacsintott rám és zsákutcákba csalt,

Sok gyűlölséges lángra, mely a bosszú

Olaján égett, sok dölyfös paraszt

Tekintetére, aki úri gőggel

Nézett le, mint valami idegent,

Engem, ki nyirkos és sötét ködökben

Világokat gyújtottam s hiteket.

Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik,

Ők elalusznak gyorsan és örökre

S én tovább látom, lenn is, a rögökbe

Egünk örök, testvérlámpásait!