LANT ÉS KORONA.

Ti a költő dalán csak elmulattok:

Szép nektek az, csillogó ékszer, bársony;

Ha tudnátok, hogy a dalnok szivéből

Mint támad az, fájdalmas éjszakákon!

S jól esik-e könyezni énekére?

Kap-e szikrát lelkétől lelketek?

Hogy a multon s jövőn, búban s reményben

Vele függjetek, vele égjetek!?

Jár a költő, mint Illyés tűz szekérben,

Fent, fent... honnan mindenki más leszédűl!

Repültében aláesik palástja,

S mosoly, köny lesz, - jóslat szól énekébűl.

Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem

Lehetne boldog s gazdagabb vele!

Nélküle bús a föld, szegény az élet...

Szenteltessék meg tőletek neve!

Elindul a dalnok, hű úti társa

A lant, s keble mosolygó szép világa;

S hol bűvös dalát elárasztva jár:

Mint hangos erdő, zeng a földhatár.

Ki az égboltra hinte csillagot,

Szóló ajkat a madárnak adott,

Szerzés a szellőt és a szélveszet,

A sziklát, völgyet, a hűs kutfejet,

A tengernek mély ágyat vetett:

Megénekli a dús természetet.

Megénekli, ki a dús természetben:

Nyilván vagyon fákban, kőben, - szivekben.

Borong a szív, az emlék megmarad,

Emlegetvén az ifju álmakat;

Zajlik, dobog, ha énekel szerelmet,

Az esthajnal muló derűje mellett.

Ha megcsapja az omladékot éjjel,

A költészet bűbájos vesszejével:

Ébrednek a hősek, - a rom felépül...

- Ah! hogy nem szállt ránk lelkök szép hevébül!

Megy a költő, - s ahol dalolva jár:

Virágba öltözik a földhatár,

Örül, sir a nép, hol zendűl dala,

Szivét találva érzi általa;

Száz fő hajol meg a dicső előtt,

Megelőzi dicsének híre őt;

S a nagy világon bármely utra tér:

Fején fris ágtól zöldül a babér.

Nagy tenger partján a dalnok kiszáll,

Hallani őt vágyik az agg király;

Ki mond, - hallván a lant zöngelmeit: -

»Jó dalnokom, maradj örökre itt!

Agg éltemnek már hosszu árnya van,

Az est nyugalmát várom nyugtalan!

Napom folytán ki küzdöttem sokat:

Szelíden jőjön rám az alkonyat.

Kincsem sok, birtokom kiterjedett,

Országolván tiz nagy nemzet felett,

Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,

- Aztán legyen koronám fejeden!«

»Oh nagy király, hadd menjek én tovább!

Ugysem lelnék fényesebb koronát,

És távolabb terjedő királyságot,

Mint mellyel a lant istene megáldott.« -

S indul, - de van lánya is a királynak,

A lány kecsén sziv s gondolat megállnak.

»Dalok, mi édes szavad hallanom:

Hogy nem tántorit fény és hatalom!

Mit én adok, dúsan fölér amazzal...

Maradj, maradj! szerető szív marasztal!«

Sejtet velünk egy tulvilági képet,

Álomködben az elmélázó képzet;

Elámul a dalnok...! képzelme, álma

Valóságban ím a gyenge testü harmat...?

Alakot ölt napfény, zene s fuvallat...?

Hová mennél...? itt a világ határa...?

- S a két boldog egymás karjába zárva.

Fény s hatalom sugározván körűl:

A dalnok fenn ül trónja bíborán;

Ágyát este tündéri kéz veti,

Felébredése szebb, mint a korány.

De kit a dal fejdelmévé kene:

Énekre készti titkon istene;

S ő lantot fog, de harci kürt riad,

Nem zenghet a dal csatazaj miatt.

Léptét kiséri fényes győzelem,

Millió ajkon harsog neve fenn;

S az ünnep-zajban gyász van kebelén,

Melyet titkos, nevetlen bú szorít,

Hatalma nőtt, erőt vett ellenén,

De ah, költőt csak a lant boldogít!

A trón párnája kemény kő neki,

Körül-repkedvén gondok ölyvei.

Vállát nyomja országa súlyos terhe,

Ezer ajk nyil panaszra és keservre.

Itt is, ott is tátongó seb, holott

Begyógyitni mennyit buzgólkodott!

A nemzetek hozzá kiáltanak...

- Majd ráomolnak a márvány-falak!

Hogy nem dalolhat, szenved akkor is,

Ha est borít be völgyet és tetőt;

A szerelem is fájdalmára van,

Keblére vonván bájos hölgye őt.

S ha néha titkon lantjához suhan,

Ön-egében mulatni csakugyan,

Mi lelke reszketőn hurjára csal:

Ugy tetszik, halvány, szárnyszegett a dal!

Bús a költő, szivén súlyos seb ég,

Mind, amivel bir, néki nem elég!

Ah, más a dal tündér-világa, más!

Ott ha bú támad, van vigasztalás, -

Ott fenn repült, göröngyös itt az út,

Leszorítja a méltó koszorút

- Melyet babérágból a hír fona, -

Fejéről a nehéz érc-korona.

De széjjeltépni földi láncait,

Lelket vesz a költő hatalmasan,

Leomlott a gát, a börtön kinyílt,

Szellem s erő felmagasztalva van!

S mely nem volt a költőn, - az emberen,

Fény, hatalom és gyarló szerelem:

Lehullt bilincsként, mind-mind elmarad,

S gyönyörrel érzi lelke, hogy - szabad!

Most szól a lant, most zendül még az ének!

Viharától, tüzétől önhevének

Önmaga is ugy elragadtatik:

Mint árrohamtól a könnyű ladik.

Repűl, repűl... és amidőn megeszmél:

Eltünt a föld, és minden ami földi...

- Ki már az égbe jut, mért jönne vissza!? -

- A menny örök fényét magára ölti!

A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:

Ti csak mulattok a költő dalával,

Szép nektek az - piros bársony-darab,

Ha tudnátok, hogy egy élet-szivéből

Folyt a pirosra festő drága hab!

S elgyultok-e a dalnok énekére?

Szép nektek az, fénylő selyem-szövet!

Ha tudnátok, hogy ő szívérzeménye

Szent szálaiból szövé az éneket!

Lelkének abból sző selyembogárként

Tündér-hont a lant felszentelt fia,

S mint Illyést, tűzszekérben elragadja

A fennenszárnyaló fantázia.

Röpűl, röpűl... de visszahúll palástja,

Fenségiből lezeng az égi dal;

S vagy rózsa-szárnyon jő víg csattogással,

Vagy a kebelnek szent fájdalmival.

Sötét a föld, a költő rajt idegen,

Lángszellemét a por le nem köti;

Tűrhetlen a nyüg, bár gyémánt s arany,

Trón és korona földi sár neki!

És lepkeként, mely áttöré gubóját,

A költő lelke mennybe visszaleng...

Szenteltessék meg ő neve... s porember,

Hajolva halld, mit égi lantja zeng!

Indul a dalnok; útra kél vele

Tündér világa, lantja, kebele,

Jár a világon, énekelve jár,

S édes dalától zeng a földhatár.

Elnémítván az édes csattogányt,

Bércormokon köszönti a korányt.

Az est fuvalma, hallni őt, megáll,

Bús dalt ha zeng sírhalmok orminál.

Éjben a holdnak méla fényinél

Édes szerelmet lantol és regél,

Várak mohlepte omladékain

Feltámad a mult lantja hurjain,

Örül, sir a nép, hol felzeng dala,

Szivét találva érzi általa.

Száz fő hajol meg a dicső előtt,

Mindütt dalának híre várja őt.

S a nagy világon bármi útra tér:

Fürtin fris ágtól zöldül a babér.

Dús tartományban a lantos megáll,

Holott dalára vágy az agg király;

Ő énekel, s szól rá a fejdelem:

,Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!

Agg éltemnek már hosszú árnya van,

A csendes estét várom untalan;

Mely, érzem, hogy meg is jöend hamar,

Sárgult falombnak kell-e még vihar...?

Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,

És oszd meg a királyi trónt velem!

Kincsem nagy, birtokom kiterjedett,

Uralkodván tíz nagy nemzet felett:

S majd, lantodon zengj lágy álmot reám,

S lesz éneked jutalma koronám...!

Ő mond: »a költő csak lantjának él,

Nehéz koronát érte nem cserél...!«

S indúl, de a királyleány legott -

Képzelni szebbet, álma sem tudott,

Nem földi ő, tündér világi szép! -

Elébe napszemét lesütve, lép:

»Oh dalnok! - így cseng égi dalszava,

Emelkedvén szűz keble bűvhava -

Oh dalnok! a trón, gyöngy s arany mit ér?

Szivem maraszt, s szerelme lész a bér...

Mennyről te lantod bájos hanginál,

Oh én tudom, gyakorta álmodál:

Mennyből a mennyet néked e kebel

Lehozza, dalnok, lángérzelmivel...

Maradj... o légy miénk... szép dalnokom!«

Küzd, szédül a költő e hangokon,

S a tárt karokba elbűvölve hull...

Megpattant húrral a lant följajdúl...

Feledve lét... dal... ajkok összeforr...

Hah! szellemem győzelmet űl a por...?

Megtér az ütközetrül a király,

A nép örűl, a dalnok szíve fáj,

S mig a hon ül győzelmi ünnepet:

Titkon borong a harcbabér felett.

Hatalma nőtt, leverte ellenit;

De ah költőt csak a lant boldogít...!

Királyi székén izzadozva ül,

Száz gondok ölyvei röpkedvén körűl;

Országa súlyos terhe vállain,

Felé panasz sír ezrek ajkain,

Igazságért népek kiáltanak,

S utána a nap fáradalminak,

Ha est borít be völgyet és tetőt:

Keblére vonván bájos hölgye őt,

Meglopja éjét lángzó érzemény,

S kéj-mámornak merűl el tengerén...

S ha szende nője mellől álmiban

Magát ellopva, lantjához suhan:

Mit újja reszkető hurjain kicsal,

Ah oly halvány, oly szárnyszegett a dal!

Bús a költő, szivén nehéz seb ég;

Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.

Ah, más a dal tündér világa, más!

Húron ha kél bú, kél vigasztalás.

Ott fön repűlt, göröngyös itt az út;

S hervasztja fürtin a zöld koszorút,

Kit érdemágakból a hír fona,

Égő sugárival a korona.

De összetörni földi láncait,

- Kibontván el-benyügzött szárnyait -

Im ébred a szellem hatalmasan,

S arany, gyémánt a porba sujtva van.

A dalnok él! im égi lantja zeng

Lelkének bájvilága földereng;

Eltépve hull le porba a bilincs,

Csalfényiből a dalnokon mi sincs,

És szenvedelme, mely csak földi volt,

Vak ösztönével szivéből kiholt.

Nagy a szellem! soká nem tűri ő

Nyügét, s mely rabbá tégye, nincs erő!

Kél a dalnok, s a bércek orminál

Fellelkesülten, lantjával megáll,

Dall, s öndalától elragadtatik,

Mint árrohamtól a könnyű ladik,

Fején kizöldül újra a babér,

Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér,

S im, felmagasztalt lelke, romjainál

Porbörtönének, mennybe visszaszáll!