LANTOMHOZ [2]

Oh! ha szép híred vala gondom eddig,

S általam, kis Lant, nevet érdemeltél:

Jer, magyar dalt zengj; magyar a te Honnyod,

Nem Görögország.

Cifra bokrétát ne remélj azonban;

Nem magyar földön terem a borostyán;

Vagy, ha kél is már, sok üdőre nő fel

Mái világban.

Amit embernek keze nyujt, veszendő:

Halhatatlan vár, s keres a valódi,

A nemes Virtus: maga ő magának

Bére, jutalma.

Egy magas hegynek tetejére tette

Templomát, mellynek tele van tövissel

Útja: környékét kifacsart veríték

Tengere mossa.

Nagy nehézségü, repedett, lecsüggő

Szirteit zúgó szelek ostromolják,

S a tüzes villám ropogó haragja

Döngeti, rázza.

Számtalan népek seregelnek öszve

Tágas aljánál, kiket üdvözölvén

Szent mosolygással, s neki bátorítván

A Kegyes, így hí:

“Jöjjetek hozzám!” Megijedve hallja

E dücső szót a puhaság: pirúlva

Ballag el, s szégyen helye rejtekébe

Visszalopódzik.

Megjelent, hogy csak valamit csudáljon:

Látta, hogy nincsen piperéje; látta,

Hogy kezét, képét kisütötte, törte

A dolog, a nap.

“Jöjjetek!” hangosb szava a henyélő

Lomhaság szívét, (Egek! - engedelmet!)

Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt

A csuda állat.

“Jöjjetek!” S ekkor vetekedve minden

Nemzetekből a jelesebb Vitézek,

S a szelíd Pallás követői, méltó

Bajnoki mentek.

A nagy Árpádot sok ezer sereggel,

S Hunyadit láttam koronás fiával.

Már jeget törtek; mire várakoztok?

Ifjak! utánnok!